Dominó, dán-francia-olasz-belga-holland krimi, thriller, 89 perc, 2018, rendezte: Brian de Palma
Ügyetlen, kétbalkezes, B-kategóriás. Szünidei matinének véres látvány, felnőtt közönségnek naiv történetvezetés. A Dominó dán-francia-olasz-belga-holland krimi, ami nem lett thriller, és ami egészen biztosan nagy bukás lesz. Pedig jobb sorsot érdemelne. Pontosabban érdemelt volna, még forgatókönyvírás közben. Az év egyik legfontosabb filmjéről van szó ugyanis. Miért gondolom így?
A film kimozdult a politikai korrektség, vagyis az „európai értékek” (= liberális közízlés) által megszabott sémákból. Aki egyértelműen negatív hős ugyanis, az az iszlám prédikátor, aki öngyilkos merényleteket hirdet és szervez. Ráadásul az iszlamista terrort nem indokolja benne semmi megszokott baloldali sablon. Sem egy elnyomó apuka, sem a „társadalmi kirekesztés”, sem más hasonló. Ugyan van benne sikeresen integrálódott muszlim (Omár, a rendőrtiszt), de az európai muszlimok világát a film úgy ábrázolja, ahogyan azt a többség a valóságban érzékeli.
Sivár lakótelep, tévelygés, susmutolás, csábító szavak a túlvilági jutalomról,
hasisterjesztők, balhés figurák, kétes külvárosok, lerobbant kávézók. Még a jól menő zöldséges is robbanóanyagot és Skorpió géppisztolyt importál a paradicsomosládákban.
Az iszlám terrorizmus és a titkosszolgálat küzdelmeinek ábrázolásában „Az üldözött” (Most Wanted Man, 2014, Anton Corbijn) egy sokkal kidolgozottabb képet adott, nem utolsósorban arról, hogy a modern államok szívét-lelkét adó titkosszolgálatok terén miféle szuverenitással is rendelkezik az Európai Unió szemétdombjának kiskakasa, Németország, az amerikaiakkal szemben. Nos, ugyanerre itt a Dominó is felhívja a figyelmet, mégpedig az utolsó mondatában: a CIA ügynök fáradt közönnyel vágja a két dán rendőr fejéhez: „Minden e-mailjüket olvassuk”.
Kimozdul a film abban az értelemben is, ami a cím mögött rejlik. A fő motívum ugyanis a bosszú. Egyszer valaki elkezdi a vért ontani, és azzal elindítja a dominó-effektust. Tulajdonképpen mi a bosszú? A Blöff című filmben (Snatch, 2000, Guy Ritchie) Bunkó, a maffiafőnök (Brick, the Gouv’nor) így határozza meg a Nemezis fogalmát: az erősebb fél kinyilatkoztatása a méltó büntetés mértékét illetően. Még ha Bunkó tényleg bunkó is volt ahhoz, hogy a „Nemesis” kifejezés minden árnyalatát érzékelje, a lényeget – a köznapi értelemben vett lényeget – jól ragadta meg. A jogos megtorlás ugyanis annak a kifejezése, hogy nem hagytuk annyiban a dolgot, hogy nem hagytuk jóvá az elszenvedett sérelmet, illetve azt, hogy a sérelem által kialakult helyzet nem illeszthető be a dolgok nagyobb rendjébe, onnan ki kell azt rángatni.