Kevesebb hajléktalan? Hogyan?

„A XXI. századi európai civilizáció kialakult normái szerint nem elfogadható, hogy emberek tömegesen éhezzenek, télen megfagyjanak; nem elfogadott, hogy emberek százai, ezrei a szabad ég alatt, vagy éppen maguk eszkábálta bódékban töltsék az éjszakáikat. Ezért az európai nagyvárosok, kormányok számos eszközzel küzdenek, hogy még a legelesettebbek, a legsérülékenyebbek is elfogadható lakhatási körülmények között élhessenek. 

Magyarország immár egy évtizede egészen sajátos úton indult el: a világon példátlan módon, kétszer is módosították az Alaptörvényt, hogy jogi eszközök, közelebbről büntető jogszabályok által szűnjön meg a látható hajléktalanság. Ennek eredménytelensége láttán ma már talán azok is belátják, hogy nem ez a megoldás, akik esetleg hittek az ilyen módszerekben. 

A tömeges, látható hajléktalanság nálunk az 1990-es rendszerváltás idején jelent meg, amikor összeomlott a korábbi bérlakás-rendszer, drasztikusan megemelkedtek a lakhatás költségei, tömegesen szűntek meg korábbi munkahelyek, százezrek veszítették el szerény egzisztenciájukat, számosan váltak földönfutóvá. A tömeges látható hajléktalanság a közvéleményt (jogosan) sokkolta. Permanens tűzoltó megoldásként évről-évre újabb és újabb szálláshelyek nyíltak – elsősorban Budapesten.

Ennek célja éppen az volt, hogy »senki ne fagyjon meg az utcán«, mindenkinek jusson legalább egy fűtött hely átmeneti krízishelyzete idejére. Azonban a piacgazdaság, vagy éppen a vadkapitalizmus kiépülésével párhuzamosan nem hogy kialakultak volna a – lakhatás biztonságát megtámogató – szociális lakáspolitika új eszközei, a tömeges egzisztenciális kríziseket megakadályozó jóléti, segítő eszközök, intézmények, de még a meglévő biztosítékok is – folyamatosan – megszűntek. A hajléktalan-ellátás mindezen hiányok gyűjtőhelyévé, pótszerévé vált.”