A tömeges, látható hajléktalanság nálunk az 1990-es rendszerváltás idején jelent meg, amikor összeomlott a korábbi bérlakás-rendszer, drasztikusan megemelkedtek a lakhatás költségei, tömegesen szűntek meg korábbi munkahelyek, százezrek veszítették el szerény egzisztenciájukat, számosan váltak földönfutóvá. A tömeges látható hajléktalanság a közvéleményt (jogosan) sokkolta. Permanens tűzoltó megoldásként évről-évre újabb és újabb szálláshelyek nyíltak – elsősorban Budapesten.
Ennek célja éppen az volt, hogy »senki ne fagyjon meg az utcán«, mindenkinek jusson legalább egy fűtött hely átmeneti krízishelyzete idejére. Azonban a piacgazdaság, vagy éppen a vadkapitalizmus kiépülésével párhuzamosan nem hogy kialakultak volna a – lakhatás biztonságát megtámogató – szociális lakáspolitika új eszközei, a tömeges egzisztenciális kríziseket megakadályozó jóléti, segítő eszközök, intézmények, de még a meglévő biztosítékok is – folyamatosan – megszűntek. A hajléktalan-ellátás mindezen hiányok gyűjtőhelyévé, pótszerévé vált.”