A tánc tisztítja a gondolatokat, emeli a lelket

„Talán már túl van azon a mozgalom a maga 47 éve alatt, hogy a népzene és néptánc csak a múlt rekonstrukciója legyen. De mitől lesz ez kortárs, mennyit lehet hozzáadni, elvenni belőle?

A képzőművészetben, ahogy minden művészeti ágban is megfigyelhető minden korszakváltásnál az alkotó embernek az a jogos hiúsága, hogy megfogalmazza a művészethez fűződő saját viszonyát. A mi műfajunk ebből a szempontból nagyon nehéz, hiszen az elsődleges feladatunk, hogy a lehető leghűségesebben megtanuljuk a ránk maradt táncos és zenei anyagot. Mi már nem abban a környezetben nőttünk fel, ahol ez a műveltség kikristályosodott, és aminek értékét pont az adja, hogy generációról generációra csiszolták. Ehhez hozzányúlni 21. századi emberként nem könnyű. Viszont ha csak imitáció, idézőjel marad, akkor az nem művészet lesz, hanem egy vitrin mögött tárolt, kitömött hód, kidülledő üvegszemekkel. Ha valaki a néptáncot előadóművészként műveli, de nem tudja lélekkel megtölteni, akkor semmit nem ér az egész. Nagyon fontos, hogy a tánc örömét – ami az eredeti funkciója – ne felejtsük el. Mint Zorba, aki tánc közben az életet félvállról veszi; mert a tánc kimossa az agyadat, megtisztítja a lelkedet. Sokszor ijesztő, ahogy a táncházmozgalom beszorul a saját maga által felállított korlátok közé, és centizgetjük egymás pozícióit, számon kérjük egymáson a ’68-as gyűjtést. Legyenek is olyan fórumok, ahol számon kérjük, de ne írja felül a tánc igazi funkcióját!

Azt is mondják, hogy a néptánc mindig a természeti környezettel szoros összefüggésben alakult. Például a gyimesi tánc azért olyan földközeli, mert miután egész nap a meredek hegyeken dolgoztak, este már nehézkesen emelték a lábukat. Ebből a szempontból itt, a városban hogy fejlődik a néptánc? Felgyorsult?

Van abban valami, hogy gyorsulnak a tempók, gyorsul a mozgalom. De az ember kedélyállapota is befolyásolja a tánc szájízét. Én például egy kimerítő hét után lehet, hogy szívesebben táncolok egy befelé figyelő, kevésbé a közönségnek szóló ritka magyart, mint egy adrenalintól feltüzelt szatmári verbunkot vagy kalotaszegi legényest, ahol férfiak jönnek ki egymás után táncolni a mulatságban, akár egy bikaviadal. Ez az izgalmas a néptáncban: ha életem végéig ugyanazt a nyolc pont legényest táncolnám, ami egy másfél perces táncfolyamat, az is minden alkalommal teljesen másmilyen lenne. Ettől lesz ez művészet.

Édesapád, Berecz András mesemondó, énekes szintén a népi kultúra fontos szereplője és alakítója. Vannak dolgok, amikben nemzedéki különbségekből adódóan máshogy látjátok a táncházmozgalmat?

Édesapának és a generációjának az alapélménye, a mindennapjai egy rájuk erőltetett, hazug rendszer jegyében telt. A rendszerrel való szembenállás nekik erős hivatás- és összetartozás-tudatot adott.  Mi pedig a rendszerváltás utáni, látványosabb, színpompásabb világba csöppentünk bele, ahol mintha a nemzedékünk, de az utánunk jövőké még inkább, kicsit nem tudnánk merre az előre. A mi táncházas generációnk sokszor mintha inkább sportként, versenyműfajként tekintene a táncra, zenére, és mintha kevésbé tekintené afféle értékmegőrző óvóhelynek. Úgy látom, hogy a mi néptáncos generációnknak azt kell elmagyaráznia a kortársainak, hogy nem elég, hogy közben sportolsz, de megtanulhatsz általa rengeteg olyan dolgot is, amit ebben a világban már nehezen: a páros viszonyt, a toleranciát, más nemzetek, más kultúrák és korosztályok elfogadását, az idősekkel való kapcsolatteremtési módokat, és így tovább. Ráadásul kevés olyan társadalmi színtér van, ami nem tagolódik vagyoni státusz szerint. A néptánc a legfüggetlenebb állam az államban. És ezen felül a saját kultúránkat is éljük. Nem őrizzük, hanem éljük. És ez a nagy különbség.”