A térkővel leburkolt ország

„»Ha nyáron majd ide lejönnek, nem kell bajlódniuk a fűnyírással, csak kifekszenek a napra és élvezik a nyaralást« – mondta nemrégiben sugárzó optimizmussal egy balatoni kisház kertjét magasztaló ingatlanközvetítő jelen sorok írójának. Illedelmesen megköszöntük és menekülve távoztunk, a fa nélküli, jóformán teljes egészében térkővel borított kertecskéből. Előre láttuk a forró napon a perzselő burkolatot, az árnyék és az alulról jövő zöldfelület adta enyhülés teljes hiányát. Keresgélve a hirdetések között az is kiderült, hogy ingatlanosunk hozzáállása nem is tűnt annyira extrémnek, nyüzsögnek az ehhez hasonló »vonzó« ígéretek. Végül megtaláltuk a nekünk való idilli kertet, ahol azért ősszel gondos további faültetésbe is kezdtünk, amikor átszólt, amúgy igen kedves új szomszédunk, hogy »jaj, én hogy utálom a fákat, a tuják kivételével kivágnám az összest«. Kertjében, ha nem is térkő, de legalább fű uralkodik, szegélyezve néhány árválkodó tujával. Fa egy szál sem.

Egy apró betekintés kis-Magyarországba, ahol hamar kiderül, hogy egyre jobban hadilábon állunk a zöldfelületekkel. Ízlésünkbe úgy tűnik, erőteljesen beleszól a felülről jövő, ha úgy tetszik magas kultúrának nevezett modell, amit a mindennapi halandó sorra kap a médiában. Az egyik irányból azt látjuk, hogy minden komolyabb felújítás fakivágással indul, majd a megújítás után eredmény zöld hatása általában kétséges, avagy a másik oldal nehezményezi, hogy a minden fát konokul védő elszánt hippik gátolják a fejlesztéseket.

Igazságot tenni nem tudunk és nem is akarunk, csak a kritikai gondolkodás horizontját szeretnénk egy kicsit kiterjeszteni. Hiszen most zárult le Európa történetének egyik – ha nem a – legmelegebb júniusa, amikor is az átlaghőmérséklet nagyjából 2 fokkal volt magasabb az ilyenkor megszokottnál. Első blikkre nem tűnik magas számnak, bár mindenki már az elviselhetetlen trópusi hőségre panaszkodott, de számos klímakutató már évtizedekkel ezelőtt megpendítette, hogy a Föld jelenlegi klímájának néhány fokos emelkedése kiszámíthatatlan következményekkel jár. Eredetileg 2 fokos emelkedésben határozták meg azt a klímacélt, amit nem szabadna az emberiségnek átlépnie, mivel az azon túli változásokat a jelen ismeretek szerint prognosztizálni sem lehet. Ezzel szemben a tavalyi párizsi klíma csúcson már 1,5 fokra próbálnák leszorítani ezt a maximált változást, aminek elérésére nem csak újra kell gondolnunk a teljes energiatermelésünket – egyes médiumok persze máris azzal fenyegetnek, hogy Brüsszel hatalmas energia áremelést kényszerítene a magyar háztartások számára a klímacélok elérése érdekében –, de a fogyasztási és építkezési szokásainkat is. »A 2 fokos melegedés 1,5 fokra való limitálása nagyon gyors változtatásokat igényel az energiatermelés, közlekedés, építőipar, mezőgazdaság és ipar területein« – írja az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) tavaly októberi jelentése.

Sokan legyintenek, hogy nincs összefüggés az éghajlat és az emberi tevékenység között, mások szkeptikusan vonogatják a vállukat, hogy egy személyben úgy is kevesek vagyunk a változtatáshoz. Ezzel szemben nagyon elégedettel vagyunk, hogy polgármesterünk és helyi parlamenti képviselőnk végre egy szép, rendezett teret, vagy csodásan lekövezett sétányt ad át településünknek, amit beterít a díszburkokat, a térkő, jó esetben belerejtve egy kis zöld felületet, de azt is csak mutatóban. És valóban, az országban az elmúlt bő másfél évtizedben igencsak megszaladt a térkő, ami idővel a rendezettség szinonimája lett, a gyártók fürdenek a településekről áramló – főleg uniós támogatásokból megvalósuló – megrendelésekben, épül, szépül kis hazánk. A rendezettség ezen érzete azután érezhetően átszivárgott a mindennapi felhasználók ízlésvilágába is, aki teheti, díszkövekkel kezdi burkolni kertjének egy részét, legalább az autóbeállót, vagy a gyalogos útvonalakat, majd idővel teljesen átveszi az uralmat. A térkövezés egyfajta össznépi szenvedéllyé vált, lassan el is feledkezünk arról, hogy mi lenne eredeti funkciója, szerepe, idővel kiszorít minden mást kertünkből.”