Konzervativizmus, jobboldaliság és a „zöld” értékek viszonyáról

„Az olajfoltok növelik a GDP-t, viszont elpusztítják, amit értékesnek tartunk.” (Roger Scruton)

Az elmúlt időszak fontos jelensége, hogy a korábbiakhoz képest erőteljesebben artikulálódik konzervativizmus és ökológiai szemlélet természetes kapcsolata. (Lásd például Szilvay Gergely cikkét a Mandineren vagy Sayfo Omar Zöldhullám Európában című írását a Demokratában stb. Korábbi példaként lásd Békés Márton Az utolsó felkelés című könyvét.) A természetvédelem ugyanis korántsem csak „baloldali ügy”, mi több, kijelenthető, hogy

Mindjárt az elején érdemes azonban két dolgot leszögezni.

1) A jelenlegi jobboldali kurzus egyáltalán nem viselkedik természetvédő módon, mert számos esetben a természeti értékek védelmét feláldozza a különféle beruházások oltárán, fájdalmas károkat okozva ezzel, vagy pedig nem tudja megvédeni azokat. (Lásd például a Balaton partjának beépítését vagy a Tar-kőn ejtett tájsebet.) Ez a praxis, kiegészülve a természetvédelem elmúlt másfél évtizedben szerzett sebeivel, rendkívül megnehezíti a természet megőrzéséért folytatott erőfeszítéseket.

2) A konzervatív természetvédelem más alapokon nyugszik, mint a globalista, progresszív környezetvédelem. A konzervatív gondolkodás nemcsak a természet kizsákmányolásával, hanem az erre adott „felszabadító” diskurzusokkal (lásd például: ökofeminizmus, veganizmus stb.) is szemben áll: az ökológiai válság ugyanis jórészt azon gondolkodási formáknak köszönhető, amelyek döntően a progresszió sajátjai. A konzervatív természetvédelem a globalista szemlélettel szemben a helyi szokásoknak ad elsőbbséget, a progresszióval szemben védelmezi a tradíciót és jelentékeny mértékben táplálkozhat az ökológiai krízisre adott felekezeti válaszokból.

Ökológia, kultúra, konzervativizmus

Az ökológiai válság kulturális válság is: ember- és természetképünk, eszközhasználatunk, társas viszonyaink, politikai rendszereink és a tudásról alkotott képzeteink válsága is. A környezetszennyezés, a természetrombolás, ennek nyomán a klímaváltozás tünetek. Ameddig az ökológiai válságot előidéző gazdasági és politikai rendszerek természetére nem kérdezünk rá, addig megoldást sem találhatunk a krízisre, mert az ok megszüntetése helyett minduntalan az okozattal bíbelődünk csupán. (Ebben bal- és jobboldal alkalmasint közös pontokat is találhat.)

„kapitalista szellemű” (Max Weber) homo oeconomicus, a „közgazdaságtani ember” megjelenése, majd uralomra jutása e válság egyik jeleként értelmezhető. A problémamegoldás egyik legnagyobb hátráltatója, hogy az ún. klímastratégiák maguk is ezzel a gazdasági-üzleti szemlélettel és emberképpel összhangban születnek meg, ami rögvest érthetővé teszi, hogy a hangzatos egyezményeken túl miért is nem sikerült eddig a problémát még csak részben sem megoldani. (Ennek részleteihez lásd például: Antal Z. László, Klímaparadoxonok, Budapest, L’Harmattan, 2015.)

A megoldáshoz szükséges, hogy a tudás forgalmazását ettől a szemlélettől, amennyire csak lehetséges, mentesítsük. Az ún. piacképes tudás az egymást kioltó ágazatokban gondolkodás, a szabadkereskedelem logikájához való illeszkedés és a technológiai „fejlődés” szolgálatába állítja a világról való gondolkodást. Döntéseink során a környezeti és gazdasági értékeket egyformán kellene mérlegre tenni, ami azonban az ágazati logika felbontásával és egy holisztikus szemlélet érvényesítésével volna lehetséges. Az analitikus ismereteken nyugvó, a piaci szereplők aktuális igényeinek alárendelt oktatási rendszerben ennek igen csekély az esélye.

A növekedés, a folytonos változás és megújulás, világképünk és életformáink állandó dekonstruálása, az innováció, az örök kezdeményezés, a határok nélküliség csak néhány e kulturális válság kulcsfogalmai közül. Olyan megújulásra van szükség, amely felismeri, hogy problémáink oka a világ „használatának” módja, az, hogy a társadalom és a természet viszonyáról alkotott nézeteink szemlátomást zsákutcába vezettek, s éppen ezért megváltoztatni is ezeket akarja.

Másképpen:

s amely a gazdasági tevékenységeket hozzáigazítja a táji adottságokhoz és az ott élők szokásaihoz. Ameddig a közösségnek nincs ereje az egyéni önzést korlátozni a közjó érdekében, ameddig a világot a politika és a tudomány leginkább csak gazdaság(osság)i összefüggésben engedi látni, ameddig a globális mintázatok felszámolják a helyi sokféleséget, s ameddig a tudás fogalma mindenekelőtt az imént felvázoltakkal áll összefüggésben, addig az ökológiai szemléletnek nem jók az esélyei.

Hogy mégis számos reményt adó példa van, az mindenekelőtt a különböző kisközösségi mozgalmaknak és programoknak, a természettel harmóniát kereső emberek növekvő számának, a lokális civil társulásoknak és az egyházak teremtésvédelmi munkájának is köszönhető.

(A működő hazai és nemzetközi, helyi közösségeket teremtő és összefogó programokhoz lásd: Építőkockák egy új világhoz. Ökológia, közösség, boldogulás – helyben!, szerk. Takács-Sánta András és mások, Budapest, Andron, 2017.)

Ökológia és kereszténység

Az ökológiai szemléletnek jelentékeny keresztén alapjai, teológiai megalapozottsága és vallásos mintázatai vannak.

(Lásd például a Zöldellő egyház kötetet, az adventisták 1996-os állásfoglalását a természeti környezet pusztításáról, az 1997-es Debreceni Református Világtalálkozó kezdeményezését a földi élet védelmében, az ökogyülekezeti mozgalmat a reformátusoknál, a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesületet a katolikusoknál stb.)

Az egyházak nem természet- vagy környezetvédelmet, hanem teremtésvédelmet folytatnak, ahol teológia és a hitélet mindennapi praxisa szorosan összekapcsolódik.

Amikor a keresztény kultúra védelmét hangsúlyozzuk,

Kereszténység és ökológia kéz a kézben járnak, ezért nem lehet úgy a kereszténység védelméről beszélnünk, hogy nem helyezzük el ebben a dimenzióban a teremtett világ védelmét. Minthogy a természet védelme politikai aktus is, mert a közösség közös ügyét jelenti és közös fellépését igényli (éppen önmaga védelmében), úgy a politikai kereszténység sem értelmezhető természetvédelem nélkül.

A kérdés a következőképp tehető fel: valóban teremtőként tiszteljük-e az Urat, ha az általa teremtett világot nem becsüljük meg? Hiteles-e, igaz-e a hitünk, ha nem figyelünk a minket körülvevő világ őrzésére? Milyen értelemben követünk el bűnt a természet kizsákmányolásakor? A vallásos ember felelősséget vállal azért a helyért, ahol él, mert számára a tér nem homogén és nem semleges. (Vö. Mircea Eliade: A szent és a profán) A valahová születés és tartozás nem esetleges és nem a véletlen műve, a természet pedig nem absztakció, ami „rajtunk kívül” van.

Amennyiben a jobboldal kedvelt állapota a rend, a hierarchikus gondolat és a csendes reform, jobboldalinak lenni pedig annyi, mint hinni az örök, változatlan rendben, amiként ezt Molnár Tamástól és Halasy-Nagy Józseftől a Kommentár folyóirat mostani (2019/2.) lapszáma is idézi, akkor kivált eszünkbe juthatnak a zsoltáríró szavai, miszerint „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók” (Zsolt 24.1–2.). Az örökül kapott rend a fenntartásra és megőrzésre ösztönöz

Otthon és család

Az oikosz szó – melyből az „öko” előtag őrződött meg az „ökológia” (és más, hasonló) szavunkban – eredeti jelentése ’otthon, háztartás, család’ volt. Az etimológia megvilágítja, hogy

Ha azonban az olyan vegyszerek, mint a glifozát, meddőséget okoznak a férfiaknál, ha az élelmiszeripar adalékanyagai beteggé tesznek minket, akárcsak a szennyezett levegő, röviden: romlik az életminőségünk, akkor az evidens módon az egyik legfontosabb konzervatív értékre, a családra nézvést is óriási fenyegetést jelent. A hetvenes évek óta 60%-kal csökkent a férfiak nemzőképessége, a nőknél pedig a mezőgazdaság és az élelmiszeripar által használt vegyi anyagok növelik a spontán vetélések számát. (Lásd erről a Népesedési Kerekasztal kormány felé intézett felhívását.)

A családalapítást ösztönző törekvések erejét csökkenti, ha közben naponta érintkezünk rákkeltő, meddőséget vagy spontán vetélést okozó anyagokkal, mindezek használata pedig politikai támogatottságot élvez, pusztán költséghatékonyságuk miatt. Csakhogy a mai gazdasági érdekek nem írhatják felül a holnap születettek életfeltételeit, ráadásul az éghajlatváltozás negatív hatását nem azok szenvedik majd el, akik ma elodázzák a helyes döntések meghozatalát. A különféle érdekek közötti egyensúly megtalálására van szükség.

Nem nehéz ezek után felismerni, hogy a „környezetvédelem” a családbarát politika alapja is, mert egészséges környezetet, fenntartható életet szeretne teremteni a jelen és a jövő generációinak.

***

A városi zöldterületek embert és minden más élőlényt próbára tevő csökkenő mennyisége, a brutális fény- és zajszennyezés, egyáltalán: a városok növekedése és a falvak elnéptelenedése, a csökkenő biológiai sokféleség, a háztáji állattartás visszaszorulása, a kémiai rovarirtás, a fecskefészkek tömeges leverése, a lombfakadás és fészekrakás utáni „faifjítás”, a telekhatárig történő építkezés és így a gyalogosok arcába tolakodó egyenépületek vasbeton és üveg szörnyetegei – mind-mind

Az ember feladata azonban az élet gyarapítása. Ez a jelenlegi rendszereinkben egyre kevésbé lehetséges, ezért e rendszerek újragondolása kulcsa az ökológiai válság kezelésének.