Csipkerózsika, ébresztő!

„Ahogyan a kilencvenes évek elején az igény és a kényszer egyszerre dobta közéleti pályára az ebben fantáziát látó civileket, úgy később, tisztelet a kivételnek, egyre inkább a számítás, a jól vagy dilettánsan értelmezett buzgóság, netán bizonyos üzleti érdekek vezényeltek a pártok eminens státuszaiba civileket. S bár a képességek számítottak, a szelekciót sok más egyéb is vezérelte. Mára eljutottunk oda, hogy biztos karriert, pénzt csak a hatalom közelében remélhet valaki, az ellenzék politikai alakzatai szikes viszonyok között próbálnak termőre fordulni. Megszámlálhatatlan párt, csoportosulás, civil szerveződés robbant be a magyar közéletbe, átmeneti feltűnésüket azonban javarészt az eltűnés követte.

A megmaradók nehezen találták meg önmagukat, pláne egymást. A kudarcok okozta elkeseredés azonban nemcsak a beváltnak tartott és a hatalom által maga alá gyűrt intézményi mező kritikáját hozta magával, hanem a dacos szembenállást is a klasszikus pártokkal. Mindkettő alapos okkal történt, de kiderült, hogy a mindkettőtől való merev távolságtartást, bár sok választópolgár helyesli, tömegesen mégsem díjazza. A közpolitikához való viszonyt általánosságban inkább a csömör, a kiábrándultság jellemzi, ami nyomot hagy az utánpótlást merítő lehetőségeken is.

A kormánypártok nyújtotta Kánaán foltossá tesz, az ellenzéki platformok földönfutóvá. Csakhogy a hatalom intenzív térfoglalása nem csupán beszorítja az ellenzéket, hanem a kényszerek hatására ki is tágítja. Körülötte föltűnnek a nemrég még bátortalanok, háttérbe húzódók, akik már akkor is fenyegetve érzik magukat és családjukat, ha nem futottak még bele személyes retorziókba. Bárhogy lesznek is megbélyegezve, bizony a hazájukat, így az otthonukat akarják megvédeni a további inzultusoktól. Tehát még véletlenül sem azokra az örökös jelöltekre gondolok, akik megélhetési indulók, ismétlődő vereségeik csupán arra jók, hogy megcsapolják az esélyesek szavazatait. Tudjuk jól, őket nem érheti hatalmi presszió.

Az EP-választás eredménye valamelyest mozgásba hozta a politikai apátia népes táborát, kissé felkavarta a poshadó állóvizet. A folyamatot csak erősítették a kormány újabb rohamai, a csak azért is reakciók, amelyek csúcspontjai a vádemelés előtt álló Simonka György vagy a kollegiális pergőtüzet nehezen viselő Handó Tünde kitüntetése. A társadalmi irritáció most sem nagy, de növekszik, azaz szó sincs semmiféle gátszakadásról, de a közelgő önkormányzati választás kivételesen úgy teremthet lehetőséget új arcok megjelenésére, hogy azok nem csak botoxoltak lesznek. Ugyanakkor a civilek mára megtanulhatták, hogy különösen egy helyhatósági kampányban továbbra sem hálás kopott pártszövegeket nyomni, viszont boldog vehemenciával és válogatás nélkül a fejükre tojni sem hasznos.

Ha kedveszegettebben, illúziótlanabbul is, de visszajutottunk a kezdetekhez. A vérfrissítés, a káderkeresés előszeretettel nyúl ismét olyan civilekhez, akiket ismer a közönség. Riporterekhez, akik gyakran érezhették úgy, hogy kérdésükre a válaszuk is jobb lett volna, mint amilyet alanyuk adott, sportolókhoz, akiknek teljesítményorientáltsága vitathatatlan, és talán Gyöngyösön a tévés Szerencsekerék egykori forgatóját sem hagyja pácban Fortuna. A közérdeklődést nagy nehezen felcsigázó produkcióvá vált az ellenzék előválasztása, bár az utózöngék mesterei láthatóan készültségbe helyezték magukat.”