Harminc éve szabadság van Magyarországon

Csodálkozva olvasom azokat a szövegeket, amelyek azt állítják, hogy a 30 évvel ezelőtti Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén elhangzott beszédek közül ma felülreprezentáltan idézik fel Orbán beszédét, s erős idegenkedéssel azokat, amelyek ebben valamiféle hamisságot látnak.
A helyzet az, hogy akkoriban mindenki arról beszélt (és még Mécs Imre gesztusa volt élő, ti. arra kérte a téren állókat, hogy fogjuk meg egymás kezét); a velem egykorú barátaim, ismerőseim közül pedig kivétel nélkül mindenki a Fidesz híve volt, s függetlenül attól, hogy később ki mit gondolt közülünk a Fidesz politikájáról, természetes volt, hogy számunkra ezért is Orbán beszéde a legfontosabb.

Az a korszak – főleg az idősebbek számára – nagyon erősen szólt a Fideszről, még ha ez nem is függött össze azzal, hogy végül kire szavaztak. „Majd a fiatalok...” – mondták szeretettel.

Aki nem volt kommunista, vagy nem volt valami nagyon radikális trippen, kivétel nélkül szimpátiával figyelte a Fideszt, függetlenül attól, hogy elsődleges pártpreferenciája az SZDSZ vagy épp az MDF volt. 

Amikor engem Víg Mónika „beléptetett” a Fideszbe (78. sorszámmal), úgy éreztem, hogy madarat lehet velem fogatni, nyilván azért is, mert hirtelen még felnőttebbnek hittem magam. Amikor a Molnár utcai Fidesz/Narancs irodába '89 decemberében bezúdultak az erdélyi forradalom résztvevői számára adakozók, s látták, hogy a konyhában halomra áll a Fidesz jelvény, mindenki kért tőlünk (Tirts Tamással és Baráth Gergővel osztogattuk bőszen, míg az utóbbival el nem indultunk Marosvásárhelyre).

Illetve voltak még a különböző periférián a hülyék, és voltak kétségtelenül olyanok is, akik amúgy jó fejek voltak, de nem jött be nekik Orbán beszéde, ők pedig ezért beszéltek róla.

S természetesen ettől még az a nap Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József, Losonczy Géza és az ott és akkor nem nevesített, de a forradalomért meghalt mártírok napja volt, s egyben az őket meggyilkoló rendszer transzparensé vált halála, és pont ez az, amit Bachmann és Rajk díszletei előtt Orbán a beszédével megjelenített.

Amikor pár hónappal később az ÉS-ben egy cikket úgy fejeztem be, hogy „ma mindenki lehet fiatal demokrata”, ami egyúttal a Fidesz szlogenje volt, nagyon bírták a szerkesztőség amúgy igen különböző tagjai, s igen, a Fideszt azért leginkább már akkor is Orbán jelentette.

Szóval teljesen mindegy, hogy ma valaki mit gondol a Fideszről, mit gondol Orbánról, többnyire saját magát is becsapja, amikor álságosnak érzi, hogy az újratemetés harmincadik évfordulóján erős hangsúlyt kap Orbán Viktor beszéde, hiszen jó eséllyel ő maga is hozzájárult ehhez: ilyen vagy olyan felhanggal, de mesélt róla barátainak, vitatkozott róla a családjában.
Ráadásul átkozottul jó beszéd volt. 

Ahogy a korszak legmenőbb plakátja pedig kétségtelenül a csók-páros volt.

(Amúgy pedig meglehet, nem is a VW bogár egyes szakértők szerint a legikonikusabb autómárkák egyike, de hát mégis az, eltalált forma és tartalom, ráadásul gyártásban maradt, továbbá mi lett volna, ha Warhol nem Campbell leveskonzervet örökít meg, hanem Heinz féle ketchupüveget, etc.)

A helyzet az, hogy gondolj bármit a jelenkori politikáról, vitathatatlan tény: 30 éve szabadság van Magyarországon.

Sokaknak az, hogy szabadság lesz, akkor és ott vált megélhetővé. 

Szóval ma minden ok megvan az emlékezés és a gyász mellett az örömre is.