A lecsó szeret téged

„Egyrészt, alighanem többen szeretik, mint ahányan nem, bár erről nem állnak rendelkezésemre reprezentatív felmérések, lehetséges, hogy egyszerűen világéletemben egy lecsószagú véleménybuborékban éltem (bár egyik gyerekem sem eszi, de hát a gyerekek azok gyerekek, még akkor is, ha már nem).

Viszont akik nem szeretik, azok nagyon nem, régi barátságok mehetnek tönkre olyasmiken, hogy valaki »paradicsomos paprikafőzeléknek« titulálja imádatunk tárgyát (ez már csak azért is szakítópróba, mert ha az ember belegondol, az illetőnek technikailag igaza van, viszont ebbe pont nem jó belegondolni, a nevek – a jelölők – mágikus önerővel bírnak). De én nem is a lecsófóbiásokkal kívánnék foglalkozni, kissé szánom őket, és különben is: nem az a lényeg, hogy szereted-e a lecsót – a lecsó ettől függetlenül szeret téged. 

A lecsókedvelők belháborúit viszont csak a halászlécsatákhoz tudnám hasonlítani. Bár a halászlé elitebb műfaj, kevesebben és kevesebbet főzik, ünnepi étel inkább – a lecsó viszont a tágan értelmezett proletariátus, a parasztság és a szövetséges, haladó értelmiség közös gasztronevezője (bár egyes hírek szerint a burzsoázia és a kispolgári rétegek is fogyasztják).

Én amúgy – csak hogy új, teljesen értelmetlen frontot nyissak egy megszokottan értelmetlen háborúban – a dunai halászlét preferálom a tiszaival szemben, a fene pepecseljen passzírozással, alaplével, bele mindent a kondérba, aztán lobogjon, amíg a halenyv is kifő a szálkákból, és – igen – kell bele a házilag gyúrt, frissen vágott gyufametélt.

A lecsóharcoknak két alapvető területe van: mi kerülhet a lecsóba (egyáltalán: nevezhetjük-e lecsónak azt, ami a mást is tartalmaz a hagyma-paprika-paradicsom szentháromságán kívül), illetve mivel együk a lecsót? (Ez a praxis. Van még egy harmadik, inkább ideológiai jellegű kérdés is: magyar étel-e a lecsó? Nos, akinek ez számít, az szerintem nem érdemli meg, hogy lecsót egyen.)”