„A lázadás valódi volt – ha valakinek kételyei vannak erről, vessen egy pillantást arra, hogy milyen represszióra volt szükség a leveréséhez. A sárga mellényesek mozgalma nem egyszerűen »elfáradt« – a mozgalmat rendőri erővel felszámolták.
A képek bejárták a világsajtót, nincs nagyon mit nekünk hozzáfűzni (friss dokumentumfilm a rendőri erőszakról): kilőtt szemek, leszakadt kezek, több ezer sebesült, elképesztő jelenetek a rendőri brutalitásról, megalázásokról (emlékeznek még az órákig térdelő gimnazistákra Mantes-la-Jolie-ból?) – mindez anélkül, hogy a kormány vagy Macron részéről a rendőri erőszak és brutalitás ellen a leghalványabb kritika elhangzott volna, vagy az empátia legkisebb jelét mutatták volna népük irányába.
A mozgalommal szembeni rendőri represszió a hatalom politikai támogatását élvezte: mindenhol és minden körülmények között. Aki számára ezek után Macron továbbra is valamiféle »liberális jófiúnak« számít – mi azoknak nem nagyon tudunk mit mondani.
A mozgalommal szembeni példátlan pszichológiai hadjárat és propagandaháború (és persze maga a fizikai represszió) után a lázadás „kifulladását” a médiák és politikusok a kormány győzelmeként fogják értékelni, de maguk a résztevők aligha. Mindenki számára egyértelművé válhatott, hogy egyszerűen nincs alternatíva. Ezért a kezdetben hangsúlyosan erőszakellenes mozgalom lassan elfogadta, tolerálta, sőt támogatta az erőszakos tagjait – mert rájött, hogy enélkül láthatatlanok maradtak volna.
Lehet, hogy arányaiban végül is igen kevesen mennek az utcára, hogy megdöntsék a rendszert (vagy legalábbis számon kérjenek rajta bizonyos morális alapkövetelményeket), de még kevesebben vannak azok, aki egy szalmaszálat is keresztbe tennének a védelmében…A rendszer két támaszának, a médiáknak és az elnyomó apparátusoknak (elsősorban a rendőrségnek), a nép ösztönszerű éléslátásával üzent hadat a mozgalom. Mely végül is felvetette a demokrácia legfontosabb kérdését: a valódi néphatalom megteremtésének igényét. Nem csoda, ha a hatalom válasza nem volt túl barátságos.”