A Nagy Facebook-rinya

Ebből következően mindegy, mi a véleményem arról az idiótaságról, hogy a Facebook nem engedi hirdetni a HVG legfrissebb címlapját, mondván »olyan képet vagy videót tartalmaz, amely túl nagy fedetlen testfelületet vagy meztelenséget ábrázol – ide tartoznak a külső szaporítószervet, mellet vagy feneket ábrázoló orvosi ábrák is«. Meg ide tartozik ezek szerint Michelangelo is, aki elkövette azt a hibát, hogy a teremtéskor Ádámot anyaszült meztelenül képzelte el, holott megfesthette volna díszmagyarban is. Azt eddig is tudtuk, hogy a Facebooknak sem stílus-, sem arányérzéke, sem humora nincsen. Ugyanolyan svunggal szedi le a buzizást, meg a buzizást kifigurázó posztot is. Sőt, az utóbbit hamarabb, mert homofób tartalmat könnyebb a »buzi«” szó említése nélkül közzétenni, mint a homofóbokon élcelődőt. (Ennek persze figyelmeztető jelnek kéne lennie arra vonatkozóan, hogy célszerű-e a gyűlöletbeszédet törvényileg tiltani, hogy a méltányos és uszítás nélküli kommunikáció megteremtése valóban a jogalkotó feladata-e. Nem, nem az övé. A szavakat nem lehet normatív módon megítélni.) A Facebooknak ilyenek a feltételei, az ember vállat von: ez van.

A helyzet azonban egy picit bonyolultabb. A Facebook kvázi monopolhelyzetben van, döntései kihatnak a közösségi médián kívüli piacok – így a politikai piac – működésére is. Erről a problémáról már írtam korábban, itt és most csak annyit ismételnék meg, hogy erre a szituációra az a megoldás, hogy a szolgáltatáshoz való hozzáféréshez semleges, mindenkire egyaránt vonatkozó és vonatkoztatható szabályokat kell hozni, és a működés során egyenlő esélyeket biztosítani.

Ugyanakkor a szólásszabadságba sem fér bele a hamis tényállítás. Ezt szankcionálja az állam és szankcionálhatja egy magáncég is. A különbség a kettő közt a következő. A jogi retorziónak a cselekményre kell fókuszálnia, arányosnak lennie, célja pedig (a büntetőjog oldaláról), hogy megóvja a társadalmat és annak tagjait, hogy akár az elkövető, akár más a későbbiekben hasonló bűncselekményt kövessen el, azaz rágalmazzon, és (polgári jogilag) hogy a hamis tényállítással okozott kárt reparálja. Egy cég viszont vonhatja sokkal szűkebbre a határokat, hogy mit tűr meg, és mit nem, így szankcionálhat szigorúbban. A Facebook simán kizárhatja felhasználói közül az álhírterjesztőket, vagy megfoszthatja őket a lehetőségtől, hogy az álhíreket nagyobb körben terjesszék. A való életben azért, mert valaki hazudik, nem lehet kizárni az élők sorából, vagy megakadályozni, hogy a tágabb közönséghez szóljon, akár újságot indítson. Ezek a jogok ugyanis nem abból fakadnak, hogy helyesen élnek velük, hanem pusztán az emberi mivoltból. A Facebook viszont mondhatja, hogy előre világosak voltak a feltételeink, tudtátok, mit vállaltok, ha nem tetszik, menjetek máshová. (Lásd első és harmadik bekezdés.)”