A felhozott példa alapján, hogy ne volna praktikus segítség kiállni azért, hogy soha többé ne lehessen gyermekes családokat közös elhelyezés nélkül kilakoltatni?
Ily módon egy kritikai pszichológiai, felszabadítás pszichológiai tettel ér fel, ha az ember segíti A Város Mindenkié csoport törvénymódosító kampányát és petícióját. Hogy a települési önkormányzatok biztosítsanak közös elhelyezést a kilakoltatás által fenyegetett helyi gyermekes családoknak. Valamint hogy ne rendelhessenek el lakáskiürítéseket önkormányzati bérlakások és lakáshiteles ügyek esetében, ha azok elhelyezés nélküli kilakoltatásához vezetnének. Ha úgy tetszik, számomra mindez nemcsak rettentő motiváló, „vonzó, attraktív”, hanem pont az a miért, ami Szilvayt érdekli. Nem minden probléma „a rendszer” terméke, de ahol igen, ott ez a hagyomány segít gondolkodni azon a kérdésem, hogy „miért, mit lehetne az egyéni ellátáson kívül tenni?”. Az ártalomcsökkentésen túl.
Hiszen hasonló gyakorlatok hiányában felmerülhet az a kritika, hogy a pszichológia nem képes értelmezni az ember osztályhelyzetét, a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióiban elfoglalt helyét. Hogy nincs rá fogalmi készlete. Visszatérve a példához: ha csak az egyes óvodások „kezelésével” vagyunk elfoglalva, akkor a (gyermek)pszichológia továbbra is fenntartja a „megbetegítő” társadalmi struktúrákat. A kritikai pszichológia, a felszabadítás pszichológiája azonban épp tematizálni akarja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Arra fókuszál, hogy az illető egyén igenis meg tudja változtatni életének külső társadalmi feltételeit vagy legalább a segítségével el tudjon gondolkodni azon, hogy kudarcát nem feltétlen saját magának köszönheti. Tehet tehát lépéseket azért, hogy valahogy az intézményrendszert vagy a társadalmat változtassa meg. Ez a fajta pszichológiai „beavatkozás” tehát nem alkalmazkodó egyéneket akar „létrehozni”. Épp ellenkezőleg. Didier Deleule vádolta azzal a pszichológusokat, hogy a pszichológia úgy akar válaszolni a társadalmi konfliktusokra, hogy nem a társadalmi berendezkedést, hanem az egyént akarja megváltoztatni. Nem is annyira az a kérdés, hogy miféle tevékenységet végzünk (pedagógiai pszichológia, klinikai pszichológia, munkalélektan, stb…), hanem, hogy milyen konkrét következményei lesznek a tevékenységünknek.
Miközben ezek a miértek a magyar hagyományban is felmerültek korábban.
Jahn Ferenc egyszerre vezette orvosdoktori praxisát és kereste a társadalmi megoldásokat. Szembeszállt azzal a szemlélettel, hogy az orvostudomány valamiféle politikán kívülálló dolog lenne. Hiszen „ez a szemlélet látszólag még helyesnek tűnhetik föl addig, amíg az orvos csak betegségekkel áll szemben, amelyeknek egy része különböző társadalmi osztályhoz tartozó egyéneken körülbelül egyformán folyik le. De rögtön élesen szembetűnik tarthatatlansága, mihelyst azok elé az egészségügyi problémák elé kerül az orvos, amelyeknek eddigi elhanyagolása éppen politikai okokra vezethető vissza. Politikai erők gátolták meg ugyanis az orvostudományt abban, hogy a szociális és politikai viszonyoknak az egészségre és betegségre gyakorolt különböző hatását vizsgálata tárgyává tegye” (Az orvos és a politika, Népszava, 1931. június 26. p. 18.). És bár vitatkozhatunk Jahn politikai megoldásaival, ám a kérdés és a miért ugyanaz. Egy tudománynak a “természettudományos” szemlélet mellett, ahogy ő fogalmaz, a gazdasági és politikai élet szerkezetére is rá kell kérdeznie. Az egyéni szenvedések enyhítését szolgáló orvosi praxis mellett a társadalmi szenvedés enyhítését szolgáló társadalmi praxis is érdekelte.
Ezek ugyanúgy a felszabadítás pszichológiájának kérdései is? Igen. Ezek baloldali kérdések? Igen. Hisz az alul lévőket kívánja felemelni. Marxi kérdések? Persze.
De a belsővé tett elnyomás legalább annyira fontos, mint a társadalmi elnyomás. Mindez persze, vagy nem persze, de mindenesetre, új ismeretelméletért kiállt. Ami nem jobb vagy rosszabb, mint azé, aki nem hozza meg a szegények melletti elsődleges döntést. Vagy nem jobb vagy rosszabb annak az ismeretelméletétől, aki konkrétan a szegények ellenében hoz meg egy hasonló döntést. Egyszerűen csak más. Ez egy alulról jövő perspektíva. Szilvay azt kérdezi, miért elkötelezettje valaki ennek a gondolatvilágnak.
Mert az igazságok közül a mindenkori elnyomott többség igaza mellett hozza meg ezt az elsődleges döntését. Divatos kifejezéssel élve: a 99% pszichológiája mellett.
A felszabadítás pszichológiájának miértjei tehát nekem valami újat mutatnak fel: nem úgy gondolkodik, ahogy minden pszichológus gondolkodik, nem olyan kérdéseket tesz fel, mint minden pszichológus, és nem olyan gyakorlatot végez, mint minden pszichológus. Beszélget a dolgokról, nem akar egy egységes álláspontot kitalálni; Latin-Amerikában egyik bázisközösségtől a másik bázisközösségig haladva eltértek ezen közösségek válaszai. Hiszen ezek kis oázisok, ahonnan át lehet valamennyire alakítani a sivatagot, lehet valami mást csinálni belőle. Persze kultúrkritikus, de nem úgy, hogy “ha nincs Isten, akkor mi vagyunk az Isten”. Nem tudja, hogy kik a mindenkori “bűnösök”, és, hogy mi a biztos recept, hogy elhozza a földi paradicsomot. A kerteket akarja ápolni.
Például a történelmi emlékezet újra felfedezésével. Ezért említettem Jahnt. A kollektív, közös emlékezetből felfedezhetők azok a gyakorlatok, amelyek korábban segítették a kizsákmányolt osztályokat, és talán segíthetnek napjainkban is a kritikai tudatosságra ébredésben. Emellett a felszabadítás pszichológiája igyekszik megfosztani a mindennapi élményeket az ideológiától. Ezt a szót a felszabadítás pszichológiát művelők úgy használják, hogyha egy olyan közbeszéd van jelen, amely tagadja, figyelnem kívül hagyja vagy egyenesen elleplezi a nép mindennapi szenvedéseit, akkor ez becsapja és elidegeníti az emberek tömegeit (főleg a szegényeket) saját élményeiktől. A mindennapi élmények megfosztása az ideológiától így azt jelenti, hogy igyekeznek feltárni az emberek élményeit, és azt visszaadni nekik. Társadalmi tükörként. Ez a megközelítés azon gondolkoztatja el a „szakembereket”, így engem is, hogy minek kellene lennünk népünk szükségletének tükrében. Azt mondta ez a hagyomány, és azt monda ma is, hogy nem lehet felszabadítási pszichológiát csinálni anélkül, hogy ne kísérelnénk meg hozzájárulni a népesség nagy részét emberségétől megfosztó, vagy az emberi méltóságot sértő feltételek megváltoztatásához. Ezért beszélnek például kritikai tudatosságra ébresztő pszichoterápiáról, részvételi akciókutatásról, közvéleménykutatásról, közösségszervezésről, stb...
Reflexiómat egy számomra sokatmondó idézettel tudnám zárni, ami Gerhard Ludwig Müller, a Hittani Kongregáció akkori prefektusának Gustavo Gutiérrez atyával közösen írt munkájában olvasható: „a szegénység [...] radikális kérdést intéz az emberi lelkiismerethez és a keresztény hitértelmezéshez. Alakot ad egy olyan [...] mezőnek, amely újraolvastatja velünk a bibliai üzenetet, és az utat, amelyen Krisztus tanítványaiként járnunk kell. Ezt nyomatékosan figyelembe kell venni, ha meg akarjuk érteni, mit jelent a teológia és a felszabadítási teológia” (A szegények oldalán, p. 68.). Valami ilyesmi történik ebben a hagyományban is. A felszabadítás pszichológiája voltaképpen a felszabadítás teológiájának környezetében jött létre. Akár istenhívő, akár nem istenhívő a felszabadítási pszichológus, egy biztos: motivációja mélyén ez a radikális kérdés áll. Ilyen értelemben segíthet ez az idézet megérteni a működésmódját: ebből a motivációból fakadóan olvassuk újra a „szakmai” szövegeinket az érintettekkel, hogy a különböző utakon velük együtt téblábolhassunk.