Mi lenne, ha hozzá sem nyúlnánk a Notre-Dame-hoz?

„Egy ilyen épület olyan műalkotás, mint egy szobor: jelentése van. A Notre-Dame a 12. és 14. század között, amíg építették, azt jelentette: az Isten hatalmas. Még a szót is beléd fojtja. Az egyház pedig az ő hírnöke. Mit jelentene ugyanez a műalkotás ma? Annyit, hogy »nem hagyjuk, hogy a 12. századi üzenetet eltöröljék, meg kell őriznünk az akkori emberek üzenetét, alkotását, mert ez a kultúránk alapja.« Mondok egy másik üzenetet, ami a mára rímel. Az üzenet ez: »eddig tartott a bolygónk kihasználása«. Elfogynak az erdőink. Abbahagyjuk a látszattevékenységeket, a marketinges szívószálmentes napokat, PET-palackos ásványvizekkel megtámogatott konferenciákat a természetvédelem mellett, és végre beleharapunk a saját húsunkba.

Nincs többé Notre-Dame, és nem tudjuk jó szívvel megépíteni, mert elbasztuk.
Hallja meg mindenki, aki sír, és aki sírva vágja épp az utolsó őserdőket, hogy ennyi volt. Meg tudnánk csinálni, még találunk a bolygón 13 ezer megfelelő fát, de bassza meg, nem fogunk. És nem fogunk acéltetőt sem hegeszteni, mert inkább ne legyen semmi.

Az új szobrunk, ami kifejezi a 21. század üzenetét, a Semmi.
Anyagában, formájában és mondanivalójában is szépen rímel a korra, és a kort legjobban foglalkoztató kérdésekre. A Nagy Istentől eljutottunk ide, amikor a hiánnyal kellene megbarátkoznunk.

Hogy ez fáj? Igen. De semmi ahhoz képest, hogy mennyire fog nemsokára fájni a puszta létezés, ha így mennek tovább a dolgok. Néhány évtized, és a Notre Dame tragédiáját elsöprik a mindennapi szükségletek. Azelőtt viszont, ha már találtunk egy ilyen közszeretetnek örvendő, szimbolikus, ámde leégett épületet, amire mindannyian egyszerre tekintünk, és nyújtjuk oda segítő kezünket, használjuk ki. Lépjen el a leégett épület a segítő kezek elől, és mutasson rá egy új célra, a saját újraépítése helyett.”