Notre-Dame tűz után – mi marad a kereszténységből?

Régis Debray (1940-) francia író, filozófus. A Sartre köréből indult Debray fiatalkorában Che Guevara harcostársaként járta a bolíviai őserdőt, később 1968 nagy kritikusa lett, az elmúlt években pedig egyre konzervatívabb gondolatokat fogalmaz meg a posztmodern világ jelenségeiről.

A Mandiner tavaly portrécikkben mutatta be őt mint a francia szellemi élet egyik legérdekesebb figuráját. Az alábbi szöveg a Figaróban megjelent véleménycikkének fordítása.

*

„Nehéz, még ha ez neki nem is tetszene, nem Valéry-re gondolni, nem tulajdonítani valamiféle szimbolikus jelentést a katasztrófának. A tűzvész több az épített örökségben, a turisztikai ágazatban, a párizsi ismerős tájképben esett kárnál: súlyos sérülés. És nem csupán a hívők és a katolikus hagyomány szempontjából, ami egyébként is nehéz helyzetben van. Egy egyházfő, aki lemond a tisztségéről, a lyoni püspök, akit börtönbüntetésre ítéltek, az egyházi vezetők, akik ellen világszerte eljárás indul, most pedig a leégett Notre-Dame: a dolgok borzasztó fordulatot vettek a római egyház számára.

Miért is ne idéznénk fel, hogy a XIII. Lajos által Máriának felajánlott Franciaországnak a Szűzanya a védőszentje. De Gaulle nem véletlenül ír a Háborús emlékiratok-ban a templomfalakra festett Madonnáról és »Miasszonyunkról, Franciaországról«. Bármennyire is lyukas már kollektív emlékezetünk, egy sajátos népi és nemzeti szubsztanciában esett most kár, az állampolgári közösség csomópontjában, ami az egyetértés és nem a széthúzás jelképe volt, a franciaországi utak nulladik mérföldkövében, ahol egyesülni tudott két sokszor egymásnak feszülő tendencia: a vallás és a politika.

Már csak azáltal is, hogy a főváros szívében található, a nagyvárosi bazilikát valami furcsán hazafias orgonaszó járja át. Még Reims vagy Chartres sem hasonlítható hozzá. Franciaország nem az Egyház legidősebb lányaként tekint többé magára, és ha mi választottuk is szét az egyházakat és az államot,

A Notre-Dame-ban ünnepelték a forradalom alatt a Bastille bevételét, később itt imádták Értelem istennőt. Itt énekeltek a Te Deumot VII. Károlyért és Charles de Gaulle-ért, itt tartották Turenne marsall gyászszertartását, ahogy Leclerc tábornokét is.

Itt áldották meg a lobogókat, itt függesztették ki a zászlókat. A Notre-Dame kapuja fölött látható bibliai királyokat megrongálták, mert tévesen a francia királyokkal azonosították őket. Napóleon megkoronázására is ebben a templomban került sor. Ha a köztársaság vezetői a szekuláris elvek szigorú értelmezését követve nem is vettek részt az 1918-as Te Deumon, senki sem maradt el az 1944-esről. Igenis létezik egy történelmi folytonosság, mely Fülöp Ágosttól, sőt a Merovingoktól egészen agnosztikus királyocskáinkig, a 12. századtól a 21. századig tart. A szentély nem szűnt meg létezni a Köztársaság annyi gyásza és reménye, annyi ujjongása és gyötrelme közepette, mint afféle jutalom és végső menedék.

ez a hely, az emlékek helye, megmarad védelmező jelenlétével, Hugo gondoskodik erről természetesen, de Péguy, Claudel és Proust is. Ceci tuera cela, ez megöli azt, mondatta Hugo főesperesével a Notre-Dame előtt. A kis nyomtatott könyv megöli a gigantikus építményt. A papír a pápát. Most a papírkönyv túléli majd a kőből készült könyvet?

Feltehetjük persze a kérdést: mi fog megmaradni a három támívből, a három keresztelőmedencéből, amelyek Valéry számára Európa forrását és talapzatát jelentették? Görögországból, Homéroszból és Platónból – ki tanul még görögül az iskolában? Rómából, Caesarból és Vergiliusból – ki ír még, mint a fiatal Rimbaud, latin verseket? És

Mintha civilizációnk az utóbbi esetben az emlékezés korszakából a régészet korszakába lépne át. A víz, ami eddig éltetett bennünket, egyszerre kiszárad? Azt, ami a magasba vonzotta a tekintetünket, ezentúl az alagsorokban kell keresnünk majd? Megátalkodott gondolat, verjük is ki a fejünkből.”