A felvidéki magyarság stációi – avagy keresztre feszítésünk története

„A közel száz éve szülőföldjén »hontalanként« élő magyarság kálváriája jutott eszembe a nagyhéten, a feltámadás ünnepére várva. Azokra a felmenőimre gondoltam, akik még a Monarchia idején születtek, éltek – s ugyanazon a földön, de már egy teljesen idegen országban haltak…

Tőlük örökségbe kaptuk a szülőföldet, de sajnos a Hazát már nem. Mert azt tőlük is elvették, illetve kitiltották őket hazájukból, megkérdezés nélkül. 1920-ban brutálisan, kegyetlenül, igazságtalanul húzták meg az új határt. Ez volt a megalázás első stációja.

Lelkek omlottak össze, de éltek tovább, dolgoztak látástól-vakulásig, családot alapítottak, és hittek Istenükben.

A megalázás második stációja: újra talpra állni, megmaradni a szülőföldön, idegen hatalom, idegen uralom alatt – mégis reményben, hitben.

A második világégés borzalmai a megalázás harmadik stációját hozták életükbe. Hazát lelve ugyan rengeteg sírással, veszteséggel, gyötrelemmel, szenvedéssel cipelték keresztjüket a hegyre, melyen nem tudták, ha egyáltalán felérnek, mi vár rájuk.

A megalázás negyedik stációja a »volt Hazám, de újra nincs« megélése.

A megalázás ötödik stációja a megmaradt vagyonkájuk, házuk, földjük, termelőeszközeik elrablása volt. Amikor padlásaikat lesöpörték az idegen hatalmasok, vagy a közülük valók, akiket már megtörtek. Ekkor született meg bennük a dac, a gyűlölet.

A »mindenki egyformán fog élni« szlogen sokakkal elhitette, hogy majd a közösben jó lesz. Ezek a mi szüleink voltak, akik már kezdtek úgy gondolkodni, hogy az ő gyerekük ne szenvedjen annyit, »érvényesüljön«, tanuljon, »ne túrja a földet«. Az »itt élünk, meg kell tanulni az államnyelvet« jegyében sokan szlovák iskolába adták gyermekeiket. Ez volt a megalázás hatodik stációja – amikor a lelki és szellemi halál felé vitt a keresztút.

Krisztust keresztre feszítették, meghalt értünk a keresztfán, majd harmadnapon feltámadt. Nekünk lesz-e feltámadásunk, még a Golgota előtt, vagy elpusztulunk?”