Emberünk Fred, Manfred, avagy madarat tolláról…

„Mielőtt közös ismerősünkről, aktuálpolitikai szempontból tekintve egyelőre még barátunkról, az EB elnöki székére aspiráló bajor Weberről, a néppárti spitzenkandidatról fejtenénk ki véleményünket, hadd ejtsünk néhány szót a Románia elnöki tisztségét viselő Klaus Johannisról.

Ha ragaszkodunk a pontossághoz, márpedig ragaszkodunk, akkor a romános írott formát, a Iohannist kell használnunk, nem másért, de a bakszász így módosította a nevét. Mint ismeretes, a 2015-ös elnökválasztás alkalmával az erdélyi magyarok 80 százalékának voksával  (is) nyerte el az államelnöki tisztséget. Amit aztán azzal hálált meg, hogy kényszeresen igyekezett tudomást sem venni létezésünkről. Olyannyira nem, hogy úgymond román nemzeti liberálisként – emlékeztetőül: a PNL-nek az elnöki székéből került az államfői posztra – tagadta a közösségi jogok még csak szóba hozását is. Ismerjük be: hiába reménykedtünk abban, hogy egy kisebbségi politikus talán érzékenyebben, nyitottabban viszonyul az erdélyi magyarok követeléseihez, mert csalódnunk kellett. Eddigi elnöki tevékenysége során azt igazolta, hogy nem más, mint a magyargyűlölő román politikusok egyike. A rendszerváltás óta az elnöki pozíciót betöltők közül ő volt az első, aki március 15-e alkalmával nem köszöntötte az erdélyi magyarokat. Nem semmi.

És akkor itt van a másik »barátunk«, a Manfred – lehetne ő akár Fred is, ha a helyzet netán úgy kívánná –, a néppárti csúcsjelölt az EB elnöki tisztségre. A szemforgató, puha gerincű kis bajorra, ha nem korábban, de a Sargentini-jelentés kapcsán történt szavazáskor biztos felfigyelhettünk. Hogy mikor és kik ültették el benne a gondolatot, hogy ilyen magasra kell törnie, és főleg: hitették el vele, hogy alkalmas is lenne a feladatra, nos, arra magunk is kíváncsiak lennék. Lehet, hogy Merkel mutti volt, s ha igen, akkor nem lehet kétségünk a feladat mibenléte felől sem, sőt arról sem, hogy eszközembernek kiválóan megfelel. Mert mit láttunk, tapasztaltunk tőle az utóbbi hónapokban? Azt, hogy mindig, mindenütt azt mondja, amit tőle éppen elvárnak. Annyit alakoskodott már, hogy komoly kétségeink lehetnek afelől, hogy lenne bár egy őszinte gondolata bármiről. Azt mondják azok, akik még mentséget keresnének számára, hogy kampány van, ilyenkor ez a szokás. Hát nem. Az egyenes beszédnek még a politikában sincs alternatívája. Lehet, hogy ez csak ósdi, kereszténydemokrata berögzültség? Kétségbeejtő, hogy ilyen emberre bíznák a sodródó hajó – akarom mondani: Európa – kormányzását, akire mifelénk még a »disznyóólat« sem bíznák.”