Összbenyomás: 0 pont

„Ma a magyar bölcsész- és társadalomtudósok hozzávetőleg 90 százaléka nem rendelkezik Q1-es nemzetközi cikkel, tehát nemzetközileg nem létezik. Ez persze az olyan speciálisan nemzeti, külföldiek számára irreleváns tudományokban, mint a magyar irodalom vagy a helyi jelentőségű történelmet és népi kultúrát érintő témák, nem is lehet elvárás. A legtöbb téma azonban ha máshogy nem, hát elméleti kereteken keresztül és a nemzetközi trendekre rácsatlakoztatva külföldön is publikálható.

A tudósember nemzetközi értékét elsősorban a publikációi, másodsorban a korábbi intézményei és ajánlásai adják. Ilyen módon az MTA átalakítását kísérő tudósexodussal való fenyegetőzés a bölcsészek és társadalomtudósok esetében aligha megalapozott. Miközben a természettudósaink publikációk terén alig vannak lemaradva a nyugati kollégáiktól, a mai magyar társadalomtudósoknak legföljebb 20, a bölcsészeknek pedig 5-10 százaléka az, aki publikációs listája és idegennyelv-tudása alapján piacképes lehet külföldön.

Ami tehát reális veszély: a legjobbak elmennek, a kiszorulók pedig pályaelhagyókká válnak. A piacképesség azonban önmagában még nem jelenti azt, hogy az illető meg is kapja a kiszemelt állást. Egy átlagos nyugati oktatói vagy kutatói pozícióra száz-százötven jelentkező van, akik közül jócskán akadnak olyanok, akiknek tekintélyes publikációs listájuk mellett világelső intézményben szerzett diplomájuk és ennek megfelelően rangos ajánlásaik is vannak. Ráadásul a nyugdíjas állások kora a nyugati országokban is leáldozóban van. A pályázati kiírások leginkább már csak 1–3 éves projektekre vonatkoznak.

Az MTA kutatóinak természetesen eleget kell tenniük az intézetek teljesítményre vonatkozó követelményeinek. Ez azonban összejöhet hazai cikkekből, konferenciaszereplésekből vagy akár egyetemi jegyzetek és népszerűsítő könyvek elkészítéséből is. Noha a nemzeti tudományművelés szempontjából utóbbiak is nagyon fontosak, a kevésbé tehetséges kutatók számára lehetőséget kínálnak a minőségi munka elkerülésére. A nemzetközi piacon való jelenlét ugyanis a legtöbb intézetben és egyetemi tanszéken nem előfeltétele a hazai tudományos életben való előrejutásnak. Akik mégis vállalják a megmérettetést, azok azt vagy személyes szakmai igényességből teszik, vagy azért, mert nemzetközi karrierre vágynak.

A magyar tudományosság tehát sok szempontból megérett a reformokra. Demeter Márton, a Károli Gáspár Református Egyetem média szakos oktatója szerint a legnagyobb gond az, hogy Magyarországon jelenleg a kutatás nem versenyalapú. A bölcsészet- és társadalomtudományok terén az MTA nem azért a legnagyobb kutatóintézet, mert ott vannak a legnagyobb elmék, hanem azért, mert nekik több idejük van elvégezni a kutatásokat.

– Az egyetemi alkalmazottak, akik heti akár negyven órát is oktatással és adminisztrációval töltenek, hátrányban vannak az MTA alkalmazottjaival szemben, akiknek a kutatás és a publikálás a legfőbb dolguk – mondta a Demokratának Demeter Márton.

A számos rangos nemzetközi tudományos cikket jegyző kutató szerint mivel a hazai kutatói ösztöndíjak odaítélésénél a publikációk száma is sokat nyom a latba, az MTA kutatói eleve jobb eséllyel indulnak az egyetemi alkalmazottakhoz képest.
A másik probléma a rendszer átláthatatlansága. A cikk írásához megkérdezett történész, nyelvész és irodalmár kutatóknak – akik az intézményes erőviszonyok miatt nevük elhallgatását kérték – az az egybehangzó tapasztalatuk, hogy az álláshirdetések többségénél már a kiírást megelőzően megvan a nyertes. Noha léteznek olyan üdvözölendő kezdeményezések, mint a külföldön bizonyított kutatókat hazacsábító Lendület program, a Bolyai-ösztöndíj vagy a Nemzeti Kiválóság Program, a szubjektív faktor súlyosan rontja a versenyt.”