Egy tűzgyújtó halálára – RIP Keith Flint

Meghalt Keith Flint. Ledöbbentem. Próbálom megérteni, min is döbbenek. Ez olyan nemzedéki dolog lehet, hiszen sem az idősebb, sem a legfiatalabb nemzedéknek nem jelent semmit ez a hír. Nem is kell, ez nem erről és nem róluk szól.

Először is nyugodjon békében ez az őrült csávó, de bármi is okozta a halálát (időközben kiderült: öngyilkosság), elég sokat tett azért, hogy ne hosszú, békés öregkor várjon rá, a nyilvánvalóan ipari léptékű drogozástól a motorversenyzésig.

Passzolt volna hozzájuk.

Szóval miért is vagyok megdöbbenve? Hiszen még csak nem is a Prodigy atyja és zenei agya, a kilencvenes évek nagy hatású, rengeteg underground és elektronikus zenei irányzatot szintetizáló producere, Liam Howlett halt meg, akinek minimum egy teljes nemzedék köszönheti gyerekkora/ifjúkora legnagyobb aláfestő, mit aláfestő, fülekbe dübörgő zenéit.

Keith Flint, az Ember egy egyszerű angol suttyó volt, a londoni külváros és a britség körében kábé Mucsának tartott Essex között ingázva, aki addig járt a rave-ekre, amíg össze nem akadt Howlettel, megalakították a Prodigy-t, és aztán a színpadon táncolt és üvöltözött élete végéig, kreatívan bizarr megjelenéssel. Valahol ez is teljesítmény persze, még ha nem is művészeti és zenetörténeti léptékű, hiszen

Nem egy Nagy Művész távozott most a világból. Akkor miért is vagyok megdöbbenve és mit gyászolok? Hát persze, hogy a nemzedéki nosztalgia a lényeg.

Keith Flint, a Showman viszont a kilencvenes évek egyik legeredetibb karaktere volt, aki valahogy a kilencvenes évek egyik legeredetibb, fénykorában igenis újító és nagy hatású popprodukciójának arcává vált – mert most nem a Prodigy utolsó húsz évének gyenge iparosmunkáira gondolok.

A mostani harmincas magyarok megerősíthetik, hogy kábé 1994 és 1997 között mindenhonnan a Prodigy ömlött ránk, akkori kölykökre, és az sem tudott nem tudomást venni róluk, aki teljesen más szubkultúrák vagy popelőadók bűvöletében létezett akkor. Nem volt rendes iskolabuli a No Good vagy valamelyik másik Prodigy-track nélkül.

A nosztalgián túl viszont mégis csak a zene a lényeg, a Prodigy-hangzáshoz kötjük ezt a zenét soha nem alkotó arcot. Szerintem most szerte a nyugati világban és itthon, Magyarországon is bekapcsoljuk munkahelyeken, otthon, mobilon, satöbbi a gyerekkorunk kedvenc Prodigy-számait.

Van persze, ami elavult belőlük, a hangzásukból. Van, ami most is vállalható. És

– írd és mondd! – negyed évszázada. 

És gondoljunk bele abba, hogy 1995-höz képest a huszonöt év visszafelé, az 1970 és annak zenei világa volt.

A Prodigy és annak frontemberének halála kapcsán van mit tűnődnünk a popzene mai állapotán is. Persze, még mindig lehet egy-egy újszerűnek tűnő hangzást kicsiholni, de mintha az ezredfordulóig szinte az összes puskaport ellőtte volna az ötvenes-hatvanas években kezdődő popkulturális forradalom. És annak utolsó hangos dörrenése a kilencvenes években áttört elektronikus zenei szcéna volt, és ehhez a hangrobbanáshoz nagyon sokat hozzátett az undergroundból kitörve világsztárrá vált Prodigy is, kölykök millióinak zenélve Észak-Amerikától Vlagyivosztokig.

Keith Flinttel és a nagy valószínűleg most működését beszüntető Prodigy-vel a múlttá vált jövőtől is búcsúzunk. 

A Prodigy legjobb korszakának zenéi ugyanakkor most is tele vannak életre keltő, minimum bólogatásra, de persze leginkább tombolásra késztető energiával.

Nyárspolgár családapák rakják be a Firestartert, megfáradt anyukák indítják el a No Goodot, kiégett melósok tekerik fel az Out of Space hangerejét, multik öltönyös rabszolgái fejelik le a monitort a Voodoo People ritmusaira. Régóta csak pislákoló tüzeket gyújtanak magukban. Ha csak ennyit elért a Prodigy és Keith Flint, már megérte.

Csak aztán őrizzük is tovább azt a tüzet.