Csíkban hideg van

„Most, hogy visszajött a tél, már nálunk is. Azért mégsem leszünk hideg lelkűek.

Csíkországnak fővárosába ritkán járok, pedig csak itt van ehejt, a város végén s onnét még egy kőhajításnyira. De ha a kötelesség szólít, menni kell, nincs apelláta. Az ember, míg utazik, mi mást tegyen, mint bámulja a tájat. Na, jó, az utat is, meg fél szemmel a forgalmat is figyeli, mert magad uram, ha szolgád nincsen, azaz vezetni is kell valakinek (ilyenkor lesz az emberből valaki). Szóval, nezdelődtem jobbra is, meg balra is, azt nem mondhatom, hogy gyönyörködtem a tájban, mert igen hamar feltűnt, hogy sok helyütt a föld nincs még felszántva. Cudar ősz volt, igazából nem is volt, lassan már két évszakos tájékon élünk, anélkül, hogy tapodtat is odébb költöztünk volna, állapítám meg magamban, s tovább szemlélődtem nyugalmas magányomban.

Aztán amint beértem a Csíki-medencébe, már nem láttam felszántatlan földet. No nem azért, mintha odaát szorgalmasabbak lennének székely testvéreink – hanem mert a hó még mindig vastagon állt a földeken. Amikor nálunk már rég nyoma sem a télnek, csak a Bodoki-havasok tetején lehetett látni némi fehérséget, s tiszta időben a Nagy Sándor csúcsán – no, szegény csíki komák, nektek sem fenékig tejfel az élet, állapítám meg újfent magamban.

A kötelesség egy pénzintézménybe irányít elsőként, két hölgy az asztal túloldalán, a fiatalabbik egy ügyfél panaszát hallgatja, társa rám szól: tessék helyet foglalni! Ezt lehetett volna barátságosabban is mondani, nem csak úgy, foghegyről, gondolom magamban, azért szót fogadok. Meg sem melegedik a szék alattam, máris szólít, közben egy-két instrukciót ad fiatalabb, az ügyvitelben vélhetően tapasztalatlanabb társának. A mi ügyintézésünkben eléggé spóroltunk a szóval – annál jobban csak a kedvességgel. Részéről. No, jól belefagyott a lélek a hölgybe, állapítám meg ezúttal is magamban, s a hideg is kirázott, amikor nesztelen becsukódott hátam mögött az ajtó.”