Az elmúlt nyáron, amikor szobafelújítás miatt átnéztem a házi könyvtárat, kezembe akadt egy, Freddie Mercury életéről szóló egyik „életrajzi” könyv, amit közvetlenül a halála után, még abban az évben adtak ki, egyesek szerint nem a leghitelesebb forrás az énekesóriás valóságával kapcsolatban. Sokak szerint a Bohemian Rhapsody nevet viselő, Freddie Mercury-ról szóló filmmel is ez a legnagyobb baj. Hogy valóságot csak nyomokban tartalmaz, és nem a CGI miatt.
Rami Malek kapta az idei Oscar-díjátadón a legjobb férfi alakításért járó aranyszobrocskát, amit már a Freddie Mercury életéről szóló film premierjének pillanatában sokan azonnal odaadtak volna neki. Ez nem csoda, hiszen
a film maga összességében felejthető volt
Az eredeti címén Bohemian Rhapsody címet viselő filmipari alkotás főszereplőjével egy tévésorozatban találkoztam először: a Mr. Robot skizofrén és egyéb mentális betegségekkel küszködő programozózsenijének története, ha nem is az a könnyen fogyasztható amerikai telenovella kategóriája, de mindenképp alkalmas arra, hogy a jó színészt elválassza a középszerűtől.
Ez az esetében is így lett, de ugye a tévé és a mozi két különböző műfaj: lehet, hogy ami a kis képernyőn működik, az a nagyon nem fog, és fordítva, így a zenei visszaemlékezés (hiszen közel negyvenévesen e sorok írója már találkozott a Queen utolsó éveinek legjavával élőben is) mellett az ő színészi játéka lesz a lényeg.
De előbb magáról a filmről. Ami jó benne, az két dolog: Rami Malek színészi/énekesi játéka és az, hogy egy „Best of Queen” videóalbumot nézhet és hallgathat végig az ember.
Más pozitívuma ugyanis nem volt annak az élménynek, ami nem csak a történet inkoherens mivolta, hanem az egymás után rakott képsorok kapcsán talán nem csak bennem sejlett fel: tulajdonképpen fogtak különböző történeteket, amelyekben sokszor csak az volt a közös, hogy ugyanazok voltak a szereplői – már ha egyáltalán ott voltak vagy léteztek a valóságban Ugyanis, ahogy a Rolling Stone is írta a filmről,
Fogtak több életrajzi könyvet, mindegyikből átemeltek egy-egy jelenetet a hangvétellel együtt, aztán az egészet leöntötték egy akkora adag zenei és látványvilág-szósszal, hogy az azt a kesernyés utóízt, ami félóra után már érződik a túlsózott pattogatott kukoricán is, elfedje. Helyébe a nosztalgia és gyerekkorunk, fiatalkorunk, középkorunk emlékképeivel, a Pajtás, az IM vagy Bravo magazin (kinek mi jutott ugyebár a sarki újságosnál) által fémjelzett „régen minden jobb volt” hangulatával mákonyt szórtak az ember tudatára, hogy minden kognitív disszonancia ellenére utólag értelmes döntéssé tegye azt, hogy megvette a mozijegyet erre a filmre.
Malek játéka – ha lehet így fogalmazni, és megengedik utólag is a nálam nagyobb Queen-rajongók – azonban teljesen visszaadta nekem azt az embert, aki egykoron Farrokh Bulsara, majd Freddie Mercury volt.
Minden gesztusában és minden alkati különbözőségében Malek ugyanis megtalálta magában azt a bohém, de egyben mélységeiben kétségek által gyötört embert, aki a világ egyik legnagyobb pop-rock sztárja lett. De persze a nagy jelzők ellenére, ha nem lenne alapból különleges Malek mint ember és mint színész, akkor az ő zseniális alakítása sem tudott volna kiemelkedni abból a középszerűségből, ami – a zenén túl – az alkotást jellemzi.
Egyetlen hiányérzetem támadt csupán vele kapcsolatban: az, hogy a Mr. Robotban megismert – sötét hallucinációk által gyötört – arcát nem engedték be a filmbe. Pedig a müncheni szín erre tökéletesen alkalmas lett volna, hogy áthozzon valamit Elliot szerepéből. Remélem, a rendezői változatban azért többet lehet majd látni ebből is. Bár lehet, akkor arra ki kell rakni a 18-as karikát.
Összefoglalva:
Arról, hogy van-e értelme a zenei betétekkel felturbósított filmeknek, már inkább, sőt, arról mindenképp, hogy maguknak a zenekarokról, a zenei élet legendás alakjairól van-e létjogosultsága fikciós alkotást készíteni.
Vannak rá jó példák még a közelmúltból is, de ha a megvalósítás előbbi esetében olyan lesz, mint a Mamma Mia (elnézést az ABBA- és a sztárparádé-rajongóktól), vagy a Bohemian Rhapsody, akkor inkább ne.
Mert az életet nem tudják felülmúlni. Akkor meg minek?
Persze nem a szó politikai, hanem szellemi értelmében. Angolként valahogy otthonosan mozog a világ bármely tetszőleges pontján. Ilyesmire mi, magyarok soha nem voltunk és nem is leszünk képesek. Győrffy Ákos írása.
A Nemzeti Filmintézet elnökével az előző hat év stratégiai fejlesztéseit értékeltük a Budapesten forgó világklasszis alkotásoktól a magyar Oscarokon át a hazai filmes termésig.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Azt azonban leszögezte, hogy nem szakad el végleg a színészettől.
A sport világában nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a lehetséges kinevezést.
A volt helyettes államtitkár kifejtette, fizetésének hat havi összege jár neki juttatásként, amit elvár Magyar Pétertől, hogy kifizessen.
