Az elmúlt nyáron, amikor szobafelújítás miatt átnéztem a házi könyvtárat, kezembe akadt egy, Freddie Mercury életéről szóló egyik „életrajzi” könyv, amit közvetlenül a halála után, még abban az évben adtak ki, egyesek szerint nem a leghitelesebb forrás az énekesóriás valóságával kapcsolatban. Sokak szerint a Bohemian Rhapsody nevet viselő, Freddie Mercury-ról szóló filmmel is ez a legnagyobb baj. Hogy valóságot csak nyomokban tartalmaz, és nem a CGI miatt.
Rami Malek kapta az idei Oscar-díjátadón a legjobb férfi alakításért járó aranyszobrocskát, amit már a Freddie Mercury életéről szóló film premierjének pillanatában sokan azonnal odaadtak volna neki. Ez nem csoda, hiszen
a film maga összességében felejthető volt
Az eredeti címén Bohemian Rhapsody címet viselő filmipari alkotás főszereplőjével egy tévésorozatban találkoztam először: a Mr. Robot skizofrén és egyéb mentális betegségekkel küszködő programozózsenijének története, ha nem is az a könnyen fogyasztható amerikai telenovella kategóriája, de mindenképp alkalmas arra, hogy a jó színészt elválassza a középszerűtől.
Ez az esetében is így lett, de ugye a tévé és a mozi két különböző műfaj: lehet, hogy ami a kis képernyőn működik, az a nagyon nem fog, és fordítva, így a zenei visszaemlékezés (hiszen közel negyvenévesen e sorok írója már találkozott a Queen utolsó éveinek legjavával élőben is) mellett az ő színészi játéka lesz a lényeg.
De előbb magáról a filmről. Ami jó benne, az két dolog: Rami Malek színészi/énekesi játéka és az, hogy egy „Best of Queen” videóalbumot nézhet és hallgathat végig az ember.
Más pozitívuma ugyanis nem volt annak az élménynek, ami nem csak a történet inkoherens mivolta, hanem az egymás után rakott képsorok kapcsán talán nem csak bennem sejlett fel: tulajdonképpen fogtak különböző történeteket, amelyekben sokszor csak az volt a közös, hogy ugyanazok voltak a szereplői – már ha egyáltalán ott voltak vagy léteztek a valóságban Ugyanis, ahogy a Rolling Stone is írta a filmről,
Fogtak több életrajzi könyvet, mindegyikből átemeltek egy-egy jelenetet a hangvétellel együtt, aztán az egészet leöntötték egy akkora adag zenei és látványvilág-szósszal, hogy az azt a kesernyés utóízt, ami félóra után már érződik a túlsózott pattogatott kukoricán is, elfedje. Helyébe a nosztalgia és gyerekkorunk, fiatalkorunk, középkorunk emlékképeivel, a Pajtás, az IM vagy Bravo magazin (kinek mi jutott ugyebár a sarki újságosnál) által fémjelzett „régen minden jobb volt” hangulatával mákonyt szórtak az ember tudatára, hogy minden kognitív disszonancia ellenére utólag értelmes döntéssé tegye azt, hogy megvette a mozijegyet erre a filmre.
Malek játéka – ha lehet így fogalmazni, és megengedik utólag is a nálam nagyobb Queen-rajongók – azonban teljesen visszaadta nekem azt az embert, aki egykoron Farrokh Bulsara, majd Freddie Mercury volt.
Minden gesztusában és minden alkati különbözőségében Malek ugyanis megtalálta magában azt a bohém, de egyben mélységeiben kétségek által gyötört embert, aki a világ egyik legnagyobb pop-rock sztárja lett. De persze a nagy jelzők ellenére, ha nem lenne alapból különleges Malek mint ember és mint színész, akkor az ő zseniális alakítása sem tudott volna kiemelkedni abból a középszerűségből, ami – a zenén túl – az alkotást jellemzi.
Egyetlen hiányérzetem támadt csupán vele kapcsolatban: az, hogy a Mr. Robotban megismert – sötét hallucinációk által gyötört – arcát nem engedték be a filmbe. Pedig a müncheni szín erre tökéletesen alkalmas lett volna, hogy áthozzon valamit Elliot szerepéből. Remélem, a rendezői változatban azért többet lehet majd látni ebből is. Bár lehet, akkor arra ki kell rakni a 18-as karikát.
Összefoglalva:
Arról, hogy van-e értelme a zenei betétekkel felturbósított filmeknek, már inkább, sőt, arról mindenképp, hogy maguknak a zenekarokról, a zenei élet legendás alakjairól van-e létjogosultsága fikciós alkotást készíteni.
Vannak rá jó példák még a közelmúltból is, de ha a megvalósítás előbbi esetében olyan lesz, mint a Mamma Mia (elnézést az ABBA- és a sztárparádé-rajongóktól), vagy a Bohemian Rhapsody, akkor inkább ne.
Mert az életet nem tudják felülmúlni. Akkor meg minek?
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
