Bohém életek, értelmes rapszódiák? – Rami Malek Oscar-díjáról

Rami Malek kapta az idei Oscar-díjátadón a legjobb férfi alakításért járó aranyszobrocskát, amit már a Freddie Mercury életéről szóló film premierjének pillanatában sokan azonnal odaadtak volna neki. Ez nem csoda, hiszen

a film maga összességében felejthető volt 

Az eredeti címén Bohemian Rhapsody címet viselő filmipari alkotás főszereplőjével egy tévésorozatban találkoztam először: a Mr. Robot skizofrén és egyéb mentális betegségekkel küszködő programozózsenijének története, ha nem is az a könnyen fogyasztható amerikai telenovella kategóriája, de mindenképp alkalmas arra, hogy a jó színészt elválassza a középszerűtől.

Ez az esetében is így lett, de ugye a tévé és a mozi két különböző műfaj: lehet, hogy ami a kis képernyőn működik, az a nagyon nem fog, és fordítva, így a zenei visszaemlékezés (hiszen közel negyvenévesen e sorok írója már találkozott a Queen utolsó éveinek legjavával élőben is) mellett az ő színészi játéka lesz a lényeg.

De előbb magáról a filmről. Ami jó benne, az két dolog: Rami Malek színészi/énekesi játéka és az, hogy egy „Best of Queen” videóalbumot nézhet és hallgathat végig az ember.

Más pozitívuma ugyanis nem volt annak az élménynek, ami nem csak a történet inkoherens mivolta, hanem az egymás után rakott képsorok kapcsán talán nem csak bennem sejlett fel: tulajdonképpen fogtak különböző történeteket, amelyekben sokszor csak az volt a közös, hogy ugyanazok voltak a szereplői – már ha egyáltalán ott voltak vagy léteztek a valóságban Ugyanis, ahogy a Rolling Stone is írta a filmről,

Fogtak több életrajzi könyvet, mindegyikből átemeltek egy-egy jelenetet a hangvétellel együtt, aztán az egészet leöntötték egy akkora adag zenei és látványvilág-szósszal, hogy az azt a kesernyés utóízt, ami félóra után már érződik a túlsózott pattogatott kukoricán is, elfedje. Helyébe a nosztalgia és gyerekkorunk, fiatalkorunk, középkorunk emlékképeivel, a Pajtás, az IM vagy Bravo magazin (kinek mi jutott ugyebár a sarki újságosnál) által fémjelzett „régen minden jobb volt” hangulatával mákonyt szórtak az ember tudatára, hogy minden kognitív disszonancia ellenére utólag értelmes döntéssé tegye azt, hogy megvette a mozijegyet erre a filmre.

Malek játéka – ha lehet így fogalmazni, és megengedik utólag is a nálam nagyobb Queen-rajongók – azonban teljesen visszaadta nekem azt az embert, aki egykoron Farrokh Bulsara, majd Freddie Mercury volt.

Minden gesztusában és minden alkati különbözőségében Malek ugyanis megtalálta magában azt a bohém, de egyben mélységeiben kétségek által gyötört embert, aki a világ egyik legnagyobb pop-rock sztárja lett. De persze a nagy jelzők ellenére, ha nem lenne alapból különleges Malek mint ember és mint színész, akkor az ő zseniális alakítása sem tudott volna kiemelkedni abból a középszerűségből, ami – a zenén túl – az alkotást jellemzi.

Egyetlen hiányérzetem támadt csupán vele kapcsolatban: az, hogy a Mr. Robotban megismert – sötét hallucinációk által gyötört – arcát nem engedték be a filmbe. Pedig a müncheni szín erre tökéletesen alkalmas lett volna, hogy áthozzon valamit Elliot szerepéből. Remélem, a rendezői változatban azért többet lehet majd látni ebből is. Bár lehet, akkor arra ki kell rakni a 18-as karikát.

Összefoglalva:

Arról, hogy van-e értelme a zenei betétekkel felturbósított filmeknek, már inkább, sőt, arról mindenképp, hogy maguknak a zenekarokról, a zenei élet legendás alakjairól van-e létjogosultsága fikciós alkotást készíteni.

Vannak rá jó példák még a közelmúltból is, de ha a megvalósítás előbbi esetében olyan lesz, mint a Mamma Mia (elnézést az ABBA- és a sztárparádé-rajongóktól), vagy a Bohemian Rhapsody, akkor inkább ne.

Mert az életet nem tudják felülmúlni. Akkor meg minek?