A romagyilkosságok tíz évvel ezelőtti tragikus évadára emlékezve az első szó az együttérzésé: ártatlan emberek, gyermekek haltak meg. Nyugodjanak békében az áldozatok és találjanak békét önmagukban a túlélők, a hozzátartozók.
A második szó az elvetemültség elítéléséé: előre kitervelten, aljas szándékból, mindent megfontolva vadászta le áldozatait a gyilkos banda. Lelketlen gonoszságukért tényleges életfogytiglant kapva – egyelőre – a földi bíróság előtt feleltek.
A harmadik szó az értetlenségé: hiába zajlott sok éven át a per és hiába zárult le jogerősen és kellően kemény ítélettel az ügy, teljesen jogos sokak bizonytalansága az ügy eredetével kapcsolatban, teljesen jogos a kérdőjelek további fenntartása.
Egyszerűen nem áll össze,
hogy egy civilizált országban miért és hogyan áll össze egy gyilkos banda egy ilyen bűncselekmény-sorozat elkövetésére, legyenek bármennyire is elvetemültek; és hogyan nem tudták az illetékes szervek legkésőbb az első ilyen súlyú bűncselekmény után megtalálni és elfogni őket. A kereszténydemokrata Barankovics Alapítvány egykori írása sorra veszi ezeket a kérdőjeleket, a nemzetbiztonsági szolgálatok működésétől a rendőrség hanyagságáig. Nem tudjuk, hogy egyszer megtudunk-e még többet arról, mi is volt egészen pontosan az elkövetők eredeti motivációja. Csak azt tudjuk, hogy a gyilkosságok megtörténtek, a jogerős – és eddig nem megkérdőjelezett – ítélettel elítélt bűnösök pedig bűnhődhetnek halálukig. A kérdőjelek viszont továbbra is velünk maradnak.