Evilági létezésünk dadogásairól

Pál Gyula közgazdász-informatikus, filozófus (Bécs-Csíkszereda) esszéje

Vida Gábor legújabb könyve (Egy dadogás története) legalább annyira megosztó, mint amennyire kiváló. Az utóbbit nem kell sokat magyarázni – röviden: egy tehetséges író irt egy kiváló könyvet –; de az okok, amelyek a megütközést keltenek, megérdemelnek egy mélyebb gondolatmenetet, mert meggyőződésem, hogy a mű egy olyan jelenségről rántja le a leplet, amelyről nagyon kevés szó esik: a szellemi közjószágaink tragédiájáról.

A „tékozló fiú” egy újszövetségi példabeszéd Lukács evangéliumából. Nem egy tragédia, hiszen a végén minden jóra fordul, de akár az is lehetne, ha mondjuk az Ószövetségben lenne. Az Újszövetség bevezette a „megváltást”, a „feltámadást”, erre a hajaz a példabeszéd vége is: „… az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”.

Tudom, hogy spekuláció, de ettől még igaz lehet:

Hiszen egyrészt mindenki megfelelő útravalóval, „tálentummal” indul útnak, és ha útközben a „tálentum” elvész, akkor sincs tragédia! A megfelelő tanulságok levonása után egy újabb esély adatik a „tékozlónak fiúnak”!

Civilizációnk korán megtanulta az emberi pszichológiát: a siker feltétele a kockázatvállalás és a kockázatvállalásra a legjobban a kockázatok csökkentésével lehet közösségi választ adni. Ebben például gyökeresen eltér a nyugati kereszténység nem csak más civilizációktól, de még a keleti kereszténységtől is.

A magyar családpolitika legújabb fordulata, úgy tűnik, ezt a tanulságot vonta le, és meggyőződésem, hogy sikerre is tudja vinni, amit eltervezett: a közösségünk számbeli és minőségbéli gyarapítását.

*

A kereszténységet megelőző „ántivilágban” azért találták ki a tragédiát (lásd még Nietzschétől A tragédia születését), hogy szembesítsen azzal: a döntés a mi kezünkben van, mi döntjük el, hogy a tragédia vagy a megváltás fele mozdítjuk el a sorsunkat. A szembesülés a katarzison keresztül történik. Ez az üdvözülésnek vagy a tragédiának a „soron kívüli” (azaz a mindennapi életen túlmutató) megélése az erkölcsi üzenet művészi formába öntésével lehetséges. Azért, hogy ne kelljen újra és újra minden generációnak kitalálnia, hogy milyen irányban nem érdemes tapogatózni, ha jót akarunk. 

Ugyanazt az erkölcsi üzenetet lehet rossz és jó formába önteni.

A „jó művészet” viszont feltételezi a befogadást, azaz minden befogadói oldali tudatossági/kiműveltségi szintnek van neki megfelelő művészeti formája. A gyermekeknek sajátos művészeti formák járnak, a gyermeki létet maga mögött hagyó lázadó fiatalnak ismét mások. A felnőtti életet megélő és valódi társadalmi felelősséggel rendelkező embernek pedig a legmagasabb, ezért a legnehezebben befogadható művészeti formák adnak katarzist. 

Ma sajnos ott tartunk, hogy a legtöbb ember megmarad az első (esetleg a második) szinten, talán azért is, mert nem elég „gyermeki katarzist" élt meg, ezért nincs honnan továbblépnie. De állítom, hogy a harmadik szintre sem lehet eljutni a lázadás katarzisai nélkül.

Ugyanakkor ma egy tragédia üzenete köszönőviszonyban sincs azzal, ami régen, az egyéni tragédiák számát csökkentő közösségi válasz, vagyis a kereszténység előtt vagy idején volt!

A tragédia ma az, hogy a „tékozló fiú” története már nem elég! Eleanor Ostrom egy (sajnálatosan) egyedi kutatás miatt kapott, a történelemben egyedüli nőként közgazdasági Nobel-emlékdíjat. A közjószágokat kutatta. A közjószágok klasszikus meghatározása szerint ezek azok a jószágok, amelyek fogyasztásából senki nem zárható ki. Ilyen például a levegő, de a legelők is idetartoztak, amíg a modern iparosodással elérkezett a mindent kiaknázandó erőforráskánt kezelő új szemlélet és elő nem idézte azt, amit a szakirodalom a közjószágok tragédiájaként tart számon és aminek a természeti környezet világszintű lepusztulását köszönhetjük!

De a jelen cikk kedvéért meg is fordíthatjuk az eredeti meghatározást: ezek azok a jószágok, amelyekből mindenki akadálytalanul töltekezhet és építkezhet. A kulturális közjószágok, mind pl. a példabeszédek is ilyenek... lennének, ha ma is érvényesek lennének!

Úgy is mondhatjuk, hogy tragikus módon

Hiszen mit ér a példabeszéd, ha feltételezi, hogy mindenki kap otthonról elegendő anyagi és szellemi „tálentumot”, csak egyesek ezt eltékozolják; hogy mindenki kap egy szerető, anyagi és szellemi értékekben tobzódó szülőföldet, amelyet egyesek hűtlenül elhagynak és elfelednek?

*

Az erdélyi Vida Gábor tavaly megjelent, önéletrajzi ihletésű, Egy dadogás története című műve tökéletes krónikája a szellemi közjavaink tragédiájának.

Azzal idéz elő katarzist, hogy pontosan felvázolja a Trianon utáni Románia csausiszta kontextusát,

A tragédia konkrétan az, hogy már nem volt mit eltékozolni, majd minden odalett így vagy úgy, még MIELŐTT a fiatal szerző magához vehette volna a neki járó „tálentumot”.

„A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd” – írja József Attila kedvenc versemben, az Ódában. Vida Gábor meg azt, hogy: „Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik”.

Ma már közhelynek számít, hogy mindenki egyedi „kártyapaklival” kezdi az életet, és

Ugye látjuk: ezek tényleg azok a lapok, amelyek vannak, és nem olyanok, amelyek „elvileg” minden kártyapakliban benne kellene, hogy legyenek, hiszen másképpen nem lehet érvényes „játékot” játszani velük. Nem lehet „virtuális aduásszal” elvinni életünk legfontosabb menetét, nem lehet három kártyalappal végigjátszani egy öt lapot feltételező játékot!

A könyv elsősorban egy egyéni megtisztulás története, ami által a szerző az írói tálentumának köszönhetően művészként kerekedik felül körülményein, ezáltal reményt adva nekünk is, bármennyire is nem csak balszerencsés, de egyenesen hibás „leosztással” kezdjük a játszmát.

A szabadság mindig a létezés körülményeinek a tudatosításával, megértésével és nem a csak „elvben létezők” odaképzelésével kezdődik: „Ugyan mi lehetne más a szabadság, ha nem a hitnek a tudással és a valósággal való egybehangzása?” – teszi fel a mindannyiunk számára érvényes kérdést Vida Gábor.

A hitnek, a tudással és a valósággal való egybehangzása pedig, szerző eredeti szándékától eltérően, nem egy „nagy erdélyi regényt” (Móricz Zsigmond, Bánffy Miklós vagy akár Wass Albert nagy művei is pont a hitelességük, az író valóságával való egybehangzásuk miatt nagyszerűek), hanem ezt a konkrét művet eredményezte és pont ez adja kivételes értékét. Az emberi létezés „dadogása” is része a Erdélynek még akkor is, ha mást és másképpen mesél róla, mint ahogyan ezt a nagy elődök tették.

Még akkor is, ha a modern keresztény világunk nagy dogmáját, a „magánélet szentségét” veszi semmibe, lerántva a leplet a „minden ember jó a maga módján”-hoz hasonló „minden család jó a maga módján” hazugságáról, hiszen

hanem bizony részei az evilági létezés „dadogásának”, a Lét tragédiáinak.

A választott művészeti forma pedig, állítom, hogy megfelelő a lázadáson túljutott, a kollektív tragédiák és a fogyasztói világ által megtépázott nagybetűs LÉTET, a Törvényt, elfogadni, a szellemi és anyagi közjószágainkat ez alapján újraépíteni és a legjobb tudásunk szerint továbbadni szándékozóknak.

Azaz nekünk.