Shamima, a posztmodern, önmegvalósító terroristafeleség

Újabb tragikomikus epizóddal bővült a posztmodernitás rózsaszín, bolyhos nagykönyve: mint arról a nemzetközi sajtó beszámolt, vissza akar térni az Egyesült Királyságba Shamima Begum, az a kamaszlány, aki négy éve megszökött Londonból, hogy az Iszlám Államhoz csatlakozzon. A brit belügyminiszter nemzetbiztonsági okokból nem pártolja Shamima hazatérését, olyannyira, hogy meg is vonták tőle a brit állampolgárságot, 

Ez volna a minimum, mintegy.

A hírdömping kötelez, de ne menjünk el szó nélkül az ilyen színes rövidhírek mellett, elvégre ezekből – és nem a címlapos sztorikból – érthető és élhető meg igazán a Kor, amiben élünk. Kiérződik belőlük a tízes évek utánozhatatlan íze, az az érdes, ecetes zamat, ami például Szentesi Éva-novellák olvasásakor keletkezik az ember szájában.

„Az igazi haza az Időé, nem a földé, / Az Időből halunk ki mind, / az Időből, amely hazák fölött hazánk lett” – írja Szabó Lőrinc, arra utalva, hogy kortársainkkal – szeressük vagy éppen gyűlöljük őket – menthetetlenül összeköt bennünket az a tény, hogy ugyanazokat az éveket laktuk be.

Ezek a mi lakótársaink, ez a mi brancsunk: Szabó Péter, Slavoj Žižek, M. Richárd, az Éjjel-nappal Budapest Lalija, Donald Trump és Shamima, a posztmodern, self-help terroristafeleség.

A Sky News kérdésére, hogy bánja-e már a közel-keleti kalandot, Shamima így válaszolt: „Bizonyos értelemben igen, de nem bánom, mert megváltoztatta a személyiségemet. Erősebbé, ellenállóbbá tett”. Mint elmondta,

Saját szemével nem látott kivégzést, volt viszont szerencséje rábukkanni egy kukában heverő fejre, de ez saját bevallása szerint „kicsit sem rengette meg”. Pasifronton sem volt oka panaszra: olyan férjre akadt egy dzsihádista harcos személyében, amilyet „az Egyesült Királyságban nem talált volna”.

Az Iszlám Állam kertvárosi, zöldgyepes idilljébe csak a bombázások rondítottak bele, meg az, hogy meghalt két gyereke.

De azért egy ideig „tényleg jó volt ott élni” – szögezi le Shamima, aki szerint a manchesteri Ariana Grande-koncerten elkövetett merénylet „rossz dolog volt”, de hát a terrorszervezet elleni harcban is megöltek ártatlan nőket és gyerekeket, „ez egy kétirányú utca”.

Ha mindezek dacára kételkednénk abban, hogy Shamima szülőhazájának büszke sarja, a lány biztosít minket afelől, hogy „igazából magáénak vall bizonyos brit értékeket”.

Oké, ezt az egészet azért nem láttuk jönni. A posztmodernben ugye az a csodás, hogy az összefüggések romjain, vad asszociációk nyomán egymás mellé helyeződnek olyan fogalmak, amelyeknek racionálisan semmi közük nem volna egymáshoz.

Azt viszont, hogy az önmegvalósítási filozófia, a WMN-generáció igényeihez szabott, sztíviával édesített fichteizmus, a motivációs Zeitgeist,

azt mi se gondoltuk volna. A tanulság az, hogy 2019-ben minden számítással csak nevetségesen alá tudunk lőni a valóságnak.

Shamima olyan szörnyűségeken ment át, amiket nekünk, az elkényelmesedett nyugati burzsoázia tagjaként – szerencsére – soha nem kellett megélnünk. Mégis: története minden véres és elkeserítő részletével együtt a miénk.

A Sorstalanság Köves Gyurija a koncentrációs táborok boldogságáról akart beszélni, Shamima szavait olvasva pedig felmerül bennünk a kérdés, az Iszlám Állam uralma idején vajon mik voltak a legmenőbb táskatrendek.

A konzervatív már csak olyan, hogy szeret nyavalyogni a dolgok romlása miatt. A jeremiádázás kétségtelenül fokozott élvezeti értékkel bír, van azonban egy intenzívebb, magasabb rendű öröm, amit könnyen elronthat a sziktranzitolás: első sorból figyelni, és csak ámulni a jelenkor komédiáján.