Már nem a medencében üldögélve vizelnek bele a vízbe, hanem a trambulinról, mindenki szeme láttára

„Abban, hogy ma ez a helyzet, mekkora szerepe volt a rendszerváltásnak harminc évvel ezelőtt? Nem arról van szó, hogy az akkori átalakulási folyamat számos társadalmi érzékenységet nem vett figyelembe, csak ezt a hiányosságot eltakarta a politikai átalakulás miatti lelkesedés?

Természetesen volt egy csomó negatív tendencia, de szerintem alapvetően jó irányba indultunk. Szlovákia képes volt megszabadulni a Meciar-féléktől, és a szlovákok ma már euróval fizetnek, létezik náluk szabad sajtó, és egyre inkább elhúznak előttünk. Mi meg – kimondottan egyes politikusok személyes ambíciói miatt – letértünk erről az útról, lemaradtunk, az unióban már csak Bulgáriával vagyunk versenyben a mutatóink alapján. Tehát nem volt bekódolva a rendszerváltásnál semmi véglegesen rossz, főleg nem tudatosan, de néhány politikus – a baloldalról is tudnék példát mondani – mohósága, személyes ambíciója, határtalan hatalomvágya vitte zsákutcába a kezdeti jó törekvéseket.

Nem veszélyes az író számára folyton ennyire direkten a jelenről írni?

Mindig meglep ez a kérdés, hisz nem először teszik fel, de rájöttem, miért vetődik fel ez újra és újra. Mert a létező szocializmusban nem lehetett rendesen a máról írni. Vagy a hatalom rózsaszínű önképét sematikusan írta le az író, vagy a valóságot célozta meg, de akkor félő volt, hogy nem jelenhet meg. Ezért vagy a múltról írtak, úgy, hogy például a törökök alatt értsük a szovjeteket, vagy ha a saját korukról, akkor elrajzolva, parabolát, groteszket írtak, mint Örkény. Direktben ritkábban, de azért persze volt Fejes Endre Rozsdatemetője, Tar Sándor A mi utcánkja vagy Spiró Csirkefeje. De ha belegondolunk, amióta a modern irodalom létezik, főleg a saját korukról írtak a szerzők. Balzac és Stendhal miről írt? Flaubert-nek mondta valaki, hogy tessék már várni a Bovarynéval, mert még nincs elég történelmi rálátása a korra? Móricznak, hogy hagyja még a Rokonokat, írja csak az Erdély aranykorát tovább? Kosztolányinak, hogy nem kell itt Édes Anna, maradjon csak Nérónál? És az oroszok? Csehov, Gogol, Dosztojevszkij? Nem a saját koruk őket nyomasztó nyűgeiről írtak? A rendszerváltozás után felnőtt nemzedék szintén a máról ír. Jászberényi Sándor, Szvoren Edina, Kálmán Gábor, Krusovszky Dénes, hogy csak néhányat említsek. És megint van politikai költészet, ami szintén a máról szól: Parti Nagy Lajos, Kemény István, Erdős Virág, hogy csak a nekem legkedvesebbeket mondjam.”