Szilvi vagyok. Munkafüggő.

„Hiába tudom már egy jó ideje, hogy amiben vagyok, az nem jó, nem egészséges, a környezetem nem tekint betegnek azért, mert napi tizenkét–tizenhat órát dolgozom. A közvélekedés szerint egy vezető, pláne egy start-up vállalkozás alapító-irányítója esetén, ez a normális.

Ráadásul itt van ez a cuki kis eufemizmus, hogy »azért dolgozom annyit, mert szeretem a munkámat«… mint, amikor az alkoholbetegre mondjuk, hogy »szereti az italt«.  Persze, nagyon szeretem a munkámat. Imádom. Semmi mást nem csinálnék szívesebben, jó vagyok benne, mégis az a helyzet, hogy lassan húsz éve dolgozom ennyit.

Eleinte vitt a lendület és a bizonyítási vágy, utána, amikor megszületett a gyerek, hirtelen azt éreztem, hogy azt az időt is kompenzálnom kell, amit vele töltök, hogy aztán most, amikor a gyerek nagyobb, én meg a magam ura vagyok, és nincs főnököm, aki beossza az időmet, minden korábbinál többet dolgozzam.”