Inkább életigenlés

Megdöbbentő hírt kaptunk a közelmúltban: New York állam egyik bírósága arról döntött, hogy az anyaméhben növekvő magzatot még a kilencedik hónapban is abortálni lehet, ha az anya azt kéri. Ráadásul az ítélet szövegezésében az is szerepelt, hogy late phase (azaz a magzati lét kései fázisában). Ez a finomkodó kifejezés nem jelent mást, mint azt, hogy a szülés megindulásakor is lehet abortálni.

Ugyanez a dekadens finomkodás övezte a tömegesen bebukott ingatlanfedezetű hitelek ügyét is. Azokat subprime (azaz kiváló alatti) minősítéssel látták el a válság kitörése után, noha bebukásuk előtt a nagy nevű minősítő intézetek még AAA-ra értékelték őket. Az álszent szervezetek mindig megtalálják a szalonképes szót és kifejezést az elfogadhatatlanra, és ha érdekeik úgy diktálják, porig tudnak alázni bármilyen hasznos ügyet.

Ami az élettel kapcsolatos »jogi-bírói« döntéseket illeti, kezd körülöttünk bezárulni a kör. Évekkel ezelőtt már országok döntöttek az eutanáziáról, tehát arról, hogy emberek mesterségesen a halálba küldhetők. Most arról szól a döntés, hogy a még éppen meg nem született, de teljes értékű emberi magzat is a halálba küldhető. Mindez történik természetesen az egyéni szabadságjogok legnagyobb dicsőségére. Van-e ennek a határtalan szabadságnak korlátja, vagy az az igaz, amit hajdan Hegel mondott, hogy a szabadság nem más, mint a szükségszerűség felismerése? Az említett New York-i abortuszdöntés azt a további kérdést sugallja, hogy ezt követően nem áll-e esetleg az egyén szabadsága kiteljesülésének az útjában adott esetben a néhány éves gyermek vagy a magatehetetlen, ápolásra szoruló családtag is? A minapi abortuszdöntésből „fényes szakmai karrier” rajzolódik ki precedensjogi bíróknak és balliberális törvényhozóknak. Teljes joggal merül fel a kérdés, hogy manapság a magát haladónak és fejlettnek ki­kiáltó világ végleg a halál dekadens civilizációs kultúráját képviseli, vagy van-e esélyünk megmaradnunk az életigenlés mellett.

A jelenlegi, deprimált állapotból – noha szükségességét nem tagadhatjuk – aligha jelent kiutat csupán a felvilágosítás, mert a másik oldal is »felvilágosít«. Ha a társadalom díjazza a családokat, és a gyermeket vállalókat és nevelőket, akkor valamilyen formában azoknak a tudtára kell adnia rosszallását, akik ebből kimaradnak. Jó, ha előre tudják, hogy öregkorukra ezt meg fogják bánni, azon túl is, hogy szinte nem lesz senki, aki rájuk néz majd. A gyermeknevelést a nyugdíjakban is jól érzékletessé kell tenni. A mai digitális technika és annak orvosi alkalmazása messzemenőkig lehetővé teszi, hogy regisztrálják a nőgyógyászati eseményeket is, aminek alapján a későbbi gyerektelenség valószínűsíthető. Ma sajnos olyan korban élünk, ahol szinte csak a feltételes reflexek működnek.”