A magyar bűnök

„Aki a politikai sajtóban vitte valamire, eposzi jelszóként cipeli a bértollnok kifejezést. Akit még nem bértollnokoztak le ebben a szakmában, nem tekinthető újságírónak. A bértollnok – gondolom – olyan ember, aki reggel felkel, veszi a pártutasítást, virtuálisan összecsapja a bokáját és szolgál. Alkotni, teremteni képtelen, egyszerűen közvetít, hoz-visz. A bértollnok ostoba fajankó. A bértollnok te is lehetnél. Bárki lehetne bértollnok, de nem lesz, olyan munkát csak alja ember végez. És persze bértollnok mindig csak a túloldalon dolgozó újságíró lehet, a mieink egytől egyig Grál-lovagok, azok nem bértollnokok, persze.

Hazámban, a Dél-Alföldön plasztikusabban fejezik ki, hogy mit nem csinálunk a szánkból, én azonban finom bértollnok vagyok, inkább azt mondom, nem töltöttem egyetlen percet sem a baloldali sajtóban. A huszonöt év felét ellenzéki újságíróként éltem át. Akkor is jobboldali, nemzeti újságíró voltam, amikor csak használt olajból és néhány darab krumpliból készítettem vacsorát. Akkor is, amikor a Gyurcsány-korszakban lehallgattak bennünket, elolvasták e-mailjeinket és a titkosszolgálat nyíltan újságírókat vegzált. Akkor is, amikor úgy tűnt, ezt a pályát örökre el kell hagynom, mert a Vasárnapi Újságon, a Demokratán, a Magyar Fórumon kívül egyetlen jobboldali sajtóműhely sem működött az országban. De akkor is az maradtam, aki voltam és vagyok. Nem pártkatona, hanem magyar újságíró. Most is vagyok. És ebben a minőségemben azt a pártot, azt a kormányt támogatom, amely a magyar népnek kiharcolja az életben maradást, és azok ellen írok, akik el akarnak tüntetni bennünket a Kárpát-medencéből. Ez az én szakmai krédóm, és nem izgat, ha mások a homlokukra ragasztott független címkével tangóznak Magyarország ellenségeivel. Lelkük rajta. Én járom a magam útját.

Mondhatod, hogy tévedek, rendben. Azt is, hogy Tóta W. Árpád a kedvenc újságíród, nem én. Ígérem, túlélem. Csak egyet nem mondhatsz, se nekem, se azoknak, akikkel ezt a negyedszázadot együtt végigcsináltuk: hogy bértollnokok vagyunk. A bértollnok örül, ha ülepet tisztíthat a fürge nyelvecskéjével. Ezt a szerepet nem rám szabták. Szerintem ez inkább te vagy a gyárban, a kutatóintézetben, a cégnél, ahol dolgozol. Egyszer majd beszéljük arról is, te hős vagy-e a mindennapokban, hogy bérmunkás, bérkutató, béralkalmazott vagy-e, oké?

Senkitől nem fogadok el utasítást, engem nem lehet cikkek megírására utasítani. Akadt rá példa – nagyképű titkárnőktől, tahó politikusoktól –, de visszautasítottam. Hogy aztán mi történt? Megmondom: semmi. Mert tudod, én olyan bértollnok vagyok, aki szeret tükörbe nézni minden reggel. És ha ott csak egyetlen alkalommal nem azt látom, amit szeretnék, fogom a sátorfámat, és örökre kilépek ebből a szakmából. Szerencsére talpon maradtam, élő bizonyítékaként, hogy aki hisz magában, azt nem lehet csak úgy eltüntetni. Ráadásul – veled ellentétben, aki nyilván világvégét kiáltana, ha kirúgnák a munkahelyéről – van más tervem, máshoz is értek, nem kötelező Magyarországon újságíróként dolgozni.

Végezetül egy szót arról, hogy mi a legszebb ebben a szakmában. Az emberek szeretete. Amikor utcán, villamoson, nyaralás közben odajönnek hozzád, és a támogatásukról biztosítanak. Elmondják, hogy láttak a tévében, olvastak az újságban, és szeretik, amit csinálsz. A hozzám eljutott írásos üzenetek legnagyobb része is baráti hangvételű. Megerősít abban, hogy amit elkezdtünk, végigcsináljuk. Hogy nem elsősorban szakmai szabványok szerint, hanem a szívünkkel vagyunk újságírók. Amikor a kollégáimmal és barátaimmal bárhova elmegyek az országban, megtelnek a termek. Nem miattunk, hanem azért, mert az emberek igaz szóra, bátorításra vágynak. Szeretnek és tisztelnek bennünket. Onnan tudom, hogy elmondják nekünk.

Neked mondtak már hasonlót?

Na ugye.

Széchenyi rólad írt, ember.”