Magyar vasárnap

„Telefonon jelentettek be, mint valami arisztokratát – igaz, nem a kastély, csak Kézdivásárhely bejáratánál, a hófútta mezőkön. Egy autó motorházára rögzített masinából kígyózó zsinórral hadakozva, nagy, piros telefonkagylón közölték, hogy külföldi útlevéllel érkezett valaki az ellenőrző ponthoz. Tovább mehetett az autó, már nem emlékszem, ki vezette. A fegyverüket katonásan a hátukon hordó, szürke kabátos alakulat tagjai egy helyi üzem őrségét képezték. Kiderült, én vagyok az első »külhoni«, aki beteszi a lábát a városkába a csetepaté óta. Volt valami lyukas, román zászló náluk. A városban hamar megtaláltam azt a fickót is, aki megteremtette ezt a gyors telefonösszeköttetést: nem volt nehéz, náluk szálltam meg. mikor megkérdeztem tőle, hogy a néhány napra teljes rendfenntartást példásan megszervező, szinte színmagyar város fegyveres őrsége miért nem tűz ki egy magyar zászlót is, tárgyilagosan csak annyit mondott: azért, mert nem hülyültek meg. Hónapokkal később, mikor a magyarellenes pogromról tudósítottam, Marosvásárhelyről, ahol azért agyba-főbe vertek bárkit, mert nem tudott románul válaszolni arra, mennyi az idő, megértettem, hogy miről beszélt. 

»Mües jól vagyunk. S tües hogy?« – ezt a csodás, Mohács előtti igealakokat idéző társalgást már Dálnokon kezdeményezte velem egy kedves, falusi asszony, egy barátom édesanyja. Ő kérdezte, hogy mi hogy vagyunk; mert hát ők jól. Erdélyi embernek egy kis csetepaté, egy kis változás meg sem kottyan, előfordul ilyesmi az örökkön változó Tündérkertben. Több kell ahhoz, hogy elkövetkezzen számukra a magyar Vasárnap.

A sötét parkban emelték rám a fegyvert. Ripp, ropp, ezt mondta a hó a talpam alatt. Mentem át éjjel a behavazott Sepsiszentgyörgyön, talán a szilveszteri buliba. Aki a fegyvert egy fa mögül rám tartotta, némán követte a lépteimet a csővel. Mozdulataiból egyértelmű volt, hogy nem készülődik lövéshez, nem biztosított ki, nem is úgy tartotta a szerkezetet. Aznap két szilveszter volt, az egyik csak visszafogott pukkanásokkal járt. Vendéglátóim elmagyarázták nekem, hogy ez a „román” éjfél. Nem értettem. No, várjak csak egy órát. Aztán, éjjeli egykor, az ottani idő szerint, elkezdtek szedelőzködni. Vigyázzba mindenki! Valahonnan, egy recsegő rádióból, a magyar Himnusz csendült fel. Ráeszméltem: nálunk most van éjfél. A Kossuth rádió most mondta be, hogy vége az óesztendőnek. S akkor elszabadult a pokol. Irtózatos hangorkán keletkezett, az egész város egyetlen durrogó, kiáltó éljenzéssel ülte meg a „magyar” szilvesztert. És mintha a parkból elhangzott volna az utolsó lövés is – reméltem, ez volt az, mit eredetileg nekem szántak, ám nem irányult máshova, csak a részvétlen Hold felé.”