A populista forradalom kora

„A populizmus a politikatudomány egyik legtöbbet kutatott témája, hiszen a jelenség egyidős a demokratikus rendszerekkel. A populizmus általában az olcsó demagógia kiterjesztéseként jelenik meg, szóval elsősorban kritikai szempontból írja le, miért rossz a populizmus. Én igyekszem kissé megengedőbb, pontosabban megértőbb lenni. A kritikai hév visszafogását az is indokolja, hogy

Ezeket az ellentmondásokat az elmúlt évtizedek szakirodalma három tételbe sűríti:

• A demokrácia a nép akaratán alapul, de a nép akarata sok kérdésben nem vág egybe azzal, amit az észszerűség diktálna.
• A demokratikus döntések ritkán valósulnak meg száz százalékig, a népakaratot ezernyi intézmény szűri meg – populista kifejezéssel élve »torzítja el«.
• A demokráciában mindig is benne rejlett az, hogy ez a »legjobb rendszer«, mely a politikai egyenlőségen túl a társadalmi egyenlőséget is elhozza tagjainak. Azonban a működő demokrácia egy funkcionális rendszer, mely a kormányhivatalokban vagy a bíróságokon egyáltalán nem sugározza azt, hogy az evilági megváltás eszköze lenne.

Ezen ellentmondások miatt a demokratikus politikai elitek mindig is egyensúlyozásra kényszerültek, azaz

A populizmus azonban több mint a „több pénzt az egészségügynek” szintű demagógia, és több mint egy vébégyőztes válogatottal készített szelfi.

A populizmus ugyanis nem próbál egyensúlyozni a demokrácia ellentmondásai között, hanem harsányan, rendszerszerűen és kihívó módon áll a »nép« oldalára áll az elitekkel szemben, akik a képviseleti kormányzaton, az ideológiai látszatküzdelmeken, a jog és gazdaság bikkfanyelvén keresztül ellopják az Emberektől az igazi Demokráciát. Ez az alapvető üzenet visszhangzik például a magyar kormány Brüsszelre szórt szidalmaiban, ahol a senki által meg nem választott Bizottság csuklóztatja a demokratikusan megválasztott nemzeti kormányokat.”