Kommentár a Tanácsköztársaság-vitához

Dr. Ligeti Dávid történész, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársának írása

Bödők Gergely (Clio Intézet) ‒ az 1918–19-es eseményekről szóló, őszi vitasorozatban megjelent cikkével kapcsolatban az alábbi észrevételeket szeretném megfogalmazni.

A szerző egyértelműen védelmébe veszi Hajdu Tibort, amikor a vitaindító Czopf Áron kritikáját azzal illeti, hogy „a megbírált Hajdu már a múlt évszázad hatvanas évei végén vaskos monográfiákat tett le az asztalra az őszirózsás polgári demokratikus forradalomról és a Népköztársaságról, valamint a Tanácsköztársaságról, és számos esetben ma, amit erről az időszakról tudhatunk, azt neki köszönhetjük. Ezekkel a munkáival az egyik főszereplője volt annak, hogy a sematikus vulgármarxista történelemszemlélet szorításából a hazai történetírás elindul(hatot)t az óvatos professzionalizálódás irányába”.

Bödők Gergely érvrendszerét több ponton hibásnak érzem. Hajdu Tibor érdemeit ugyanis senki se vonja/vonta kétségbe – elég ha arra utalunk, hogy a bolsevik elhajlással nehezen vádolható Trianoni Szemle szerzői is rendszeresen idézik műveit, köztük pedig Károlyi Mihály grófról írt monográfiáját.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Hajdu minden kijelentése „védhető” lenne. A 2018. évi kiskátéban megjelent gondolatai közül például az is problémás, hogy a szovjet-oroszországi vörösterror alatt csak a Lenin elleni sikertelen, 1918. augusztus 30-ai Dora Kaplan-féle merénylet megtorlását látja, amely néhány ezer halottal járt.

Ezen a ponton fel kell tenni a kérdést: a polgárháborút már 1918 elején kísérő, a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg által elkövetett tömegmészárlások, vagy akár a cári család likvidálása micsoda, ha nem vörösterror? Az ellenforradalmi oldal elkövetett vérengzésekre ugyanis Leninék már ekkor is használták a fehérterror kifejezést. Ebben az esetben tehát a második világháborút (avagy a II. Nagy Honvédő Háborút) kísérő jelenséggel van dolgunk: ha a mi embereink folytatnak partizánháborút, az hőstett, de ha az ellenség, akkor az banditizmus.

Problémás Bödők Gergely következő kijelentése is: „Úgy vélem, ugyanakkor, abban viszont Hajdunak van igaza, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaságban »kivégzettek és más módon megöltek száma« – tulajdonképpen a vörösterror áldozatairól van szó – »más forradalmakhoz hasonlítva nem volt magas«”.

A Magyarországi Tanácsköztársaság (később Magyarországi Szocialista Szövetségi Tanácsköztársaság) ugyanis nem forradalom eredményeként jött létre, mivel 1919. március 20–21-én egyszerű puccs történt. Ha viszont ez a tétel igaz, egyből értelmetlenné válik, hogy arról filozofáljunk: más forradalmakhoz képest mennyi véráldozattal járt a magyar thermidor.

Szólnunk kell arról is, hogy a „polgári demokratikus forradalom” kifejezést is érdemes lenne átgondolni, mivel ez egy marxista konstrukció.

Károlyiék hatalomátvétele se nevezhető több szempontból forradalomnak, pláne nem „polgárinak” és még kevésbé demokratikusnak. Utóbbi lehetett volna, ha az országos választást nem szabotálják el – így nem sokat ért a kibővített választójog se. Szintén hibás érvelésnek mind Hajdu Tibor, mind Bödők Gergely részéről, hogy a vörösterror során meggyilkolt személyek számát az I. világháború katonai veszteségeivel vetik össze. Ez maximum a háború folytán statáriálisan kivégzett civil/illetve polgári ruhában harcoló katonák számával lenne összevethető. Más – 1919. évi – példával élve: ha Lukács komisszár nem tizedel Poroszlón, hanem rohamra küldi ezeket az embereket, majd ezek harcban esnek el, máris más erkölcsi háttér érvényesül, bár a végeredmény ugyanaz: 8 halott. A Bödők Gergely által is támogatott „hasonlat” így egyszerű aránytévesztésnek tekinthető. Mellesleg jegyzendő meg, hogy a történész 530 ezer fős magyar veszteség-becslése mintegy százharmincezer fővel csökkenti a valós, 661 ezer katonára rúgó adatot.

Szintén problematikus kollégánk azon állítása, amely a szovjet-oroszországi vörösterror „százezres nagyságrendű” áldozataiban pusztán a Cseka által meggyilkoltakat látja. Jól tudjuk ugyanis, hogy maga a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg is sok esetben hajtott végre tömeggyilkosságokat, azok elkövetése nem köthető pusztán a titkosrendőrséghez. További probléma, hogy a Volga-vidék lakosságának szándékos halálra éheztetése szintén terrornak tekinthető, és ezt a tényt fiatal kollégánk nem ismerteti.

Amikor Bödők Gergely felteszi azt a kérdést: minek köszönhető, hogy nálunk jelentősen kisebb volt a zűrzavaros 1918–19 időszak embervesztesége, mint pl. Finnországban, az a válasz adható, hogy esetünkben az egyik fél, magyarul fogalmazva IV. Károly zárta ki a fegyveres fellépés és rendteremtés opcióját. A délnyugati és balkáni fronton ugyanis megközelítően húsz megbízható hadosztály állt rendelkezésre, és a Monarchia katonai elitje – élén Svetozar Boroević tábornaggyal – „menthetőnek látta a helyzetet”. Épp az ekkor és ma is hivatkozási alapnak tekintendő 1848/49-es események bizonyították, hogy a haderő képes kezelni a legkilátástalanabb helyzeteket – de ez emberéletekbe kerül. A császár és király ezt a szempontot mérlegelve vetette el ezt a lehetőséget.

Végül szólnunk arról a kérdésről, ahol a difficile est satyram non scribere elve érvényesül. Ez a nemi erőszak problematikájáról szól. A kiskáté CEU-s szerzője, Emily Gioielli szerint „eldönthetetlen, hogy a forradalmak áldozataivá vált nők ellen az erőszakot osztályszempontok vagy nemi szempontok vezették. Magyarán: akit bántottak, megerőszakoltak vagy megöltek […] azt azért tették, mert nő volt, vagy azért, mert
arisztokrata volt, esetleg középosztálybeli polgár stb”. Ezen a ponton kissé naiv feltételezés, hogy az emberek filozófiai alapon cselekednek ilyen helyzetekben. Az érintett elkövetők ugyanis nem bölcsészek voltak, akik effajta gondolati sémákat követnek, hanem hús-vér emberek; élve a kínálkozó lehetőséggel pedig – állati színvonalra süllyedve – cselekedtek. Kicsit nevetséges – bár a téma drámaisága természetesen teljes komolyságot igényel – „osztályszempontokra” visszavezetni a nemi erőszakot. Jól tudjuk persze, hogy a CEU által is erősen támogatott gender-szemlélet a nőben már nem nőt, hanem társadalmi nemet lát, de ettől még nem effajta – egyébként eléggé vulgármarxista – konstrukciók mentén kellene gondolkodni.

Problémásnak tartom Bödők Gergely érvrendszerét, amelyben Czopf Áron észrevételét, miszerint marxista szemlélettel írták a kiskátét, kritizálja.

Senki se állította, hogy pl. Eric Hobsbawmot annak marxizmusa miatt kellene elvetni. Az viszont már probléma, hogy nálunk azért is válhatott az egyik legjelentősebb külföldi szerzővé, mert ideológiailag PC volt a szocialista időszakban, és más „problémás” szerzőket le se fordítottak magyarra. Az ideológiailag nem megfelelő szerzők – pl. a második világháborút bemutató egykori Wehrmacht-tábornokok emlékiratai – nem jelenhettek meg, azokról csak úgy értesülhetett az olvasó, hogy ezek fasiszta művek. Az azonban, hogy mit írtak pontosan, nem derülhetett ki,
csak a róluk szóló kritika. A marxista befolyás tétele érvényesült egyébként a világhírű Annales iskola esetében is, mivel ezek szerzői szintén megbízható baloldali, sőt többen szélsőbaloldali történészek voltak.

Mindent egybevetve: Czopf Áronnak teljesen igaza van abban, hogy „összefüggést feltételez” a vörösterror relativizálása és a baloldaliság között. Végezetül üdvözlendő ugyanakkor, hogy Bödők Gergely jóval nagyobb érzékenységgel és empátiával közelít ezekhez a kérdésekhez, mint Hajdu Tibor. Bízzunk benne, hogy a 2019-es centenárium még további hasonló megközelítésekre és jó szándékú, építő vitákra ad alkalmat.