Borzasztó nehéz a keleti nyitás

„Kínába annak érdemes mennie, aki a kelet-közép-európai régióban és nyugat-Európában is sikeres, és aki garantálni tudja az esetleges megegyezés esetére a gigantikus mennyiségeket.
Kínában Magyarországgal a méretéhez képest gyakoriak a magas szintű politikai megbeszélések, ahol Kína nem érezteti az országok, vagy a nemzetgazdaságok méretei közötti különbözőségeket.
Vélhetően nem önmagunkért szeretnek minket, a szuverén Magyarország az uniós tagjaként érdekes nekik.
A kínai üzletemberek sokszor formális, de céltudatos és materialista, saját érdekeiket kereső emberek, akik azonban képesek néha érzelmekre és gesztusokra, bizalomra, barátságra, jóindulatra is.
Egyedi tárgyalási stílusuk van, gyakran változnak a küldöttségek tagjai, a bólogatás nem beleegyezést jelent és őrjítő, hogy a már rég letárgyalt részletek is kinyílnak, méghozzá sokszor arcpirító természetességgel.
A szóbeli megállapodás nem sokat ér, de mivel Kínában pontos írásbeli szerződéssel sincsen sok esélyünk a bíróságok előtt, valamiképpen mégis a kölcsönös érdekekre és valamifajta bizalomra kell játszani.
Nagyon fontos a jó partner megtalálása, Kínában a magyar–kínai joint venture alapítása vezet a leginkább sikerre. (Bár ez más országokra is igaz, tekintve, hogy a magyar exportőrök jellemzően nem elég tőkeerősek.)
Kína túl nagy és semmilyen magyar áru nem érdekli, de sok magyar üzletember hangoztatja, hogy aki Peking, Sanghaj, vagy Hongkong helyett elmegy egy Magyarországgal összemérhető (GDP-ben mindenképpen, de akár népességben is) tartományba, könnyebben alakíthat ki kapcsolatokat.
Az „állami” Kínában pozitívum, a magyar partnert is jobban becsülik, ha van mögötte kormányzati entitás, és a kínai oldalon is jobban haladnak az üzletek, ha az állam fontosnak tartja.
Kínában a mai napig kiemelten fontos a vállalati párttitkár szerepe, jellemzően ő ül a tárgyalóasztal középső székén.”