Statiszták szánalmas haláltánca

„Mély megdöbbenéssel, ugyanakkor kivá­lóan szórakozva figyeltem azt a szánalmas előadást, amit az elmúlt hetekben az egyesült ellenzék művelt. Az ember nem győzi ismételni, micsoda bölcsesség rejlik az ősi mondásban, hogy mindig van lejjebb. Ezek az emberek megbuktak az elmúlt nyolc év bármelyik választásán, a magyar szavazók egyértelművé tették, hogy nem kérnek belőlük, de a jelek szerint ebbe képtelenek beletörődni. Statiszták ők csupán a politika porondján, akik persze többre vágynak ennél az epizódszerepnél. Stabil parlamenti többség esetén az ellenzék mozgástere rendkívül korlátozott, a saját tétlenségre ítéltségükből fakadó majdnem évtizedes frusztráció pedig bizarr módon keveredik a neojakobinus indulattal.

Az adventi békességre és a fényre vágyakozó millióknak pedig megpróbáltak bátor forradalmárt játszani. Persze a jóléti társadalom posványában dagonyázva ehhez sem valódi elhivatottságuk, sem szándékuk, sem hitük nincsen, így maradnak a szilveszteri kabarék szintjén a zárt ajtóknak történő nekifutással és látványos visszapattanással, a trágár mocskolódásnál, és a rossz ripacs stílusában való visításnál az őket ért „fizikai inzultus” miatt.

Szél Bernadett végre az egész ellenzék vezére lehetett, ahogy naponta előadta maníros magánszámait, mert korábban erre nagyon kevés esélye volt egy alig a parlamentbe evickélő pártocska élén. A modern információs társadalom egyik fő problémája, hogy bárki iszonyatos mennyiségű virtuális hulladékkal tudja elárasztani a tájékozódásra szolgáló csatornákat, amelyekben ezek a „bátor ellenállók” élen járnak. Megmosolyogtató volt nézni az erőlködést, ahogy 40-50 perces élő bejelentkezéseket produkálnak a nagy semmiről, miként beszélgetnek például az MTVA biztonsági személyzetével.”