Kelettől Nyugatig, '68-tól '18-ig

1968. augusztus 21-én a romos budai Várban végzett egész napos romeltakarítás után a Magyar Néphadsereg egyik csepeli munkásszállóban állomásozó alakulata szokásos délutáni alaki gyakorlatát végezte Csillagtelepen. Föl- alá masíroztunk második világháborús, hosszú „dióverő” puskáinkkal, zöld zsávoly egyenruhánkban, feketére suvickolt vacak csizmáink alatt törte a lábunkat a rongyos kapca, amikor Béres százados, szakaszparancsnok sorakozót rendelt.

A négy rajparancsnok által felsorakoztatott egység előtt rövid tájékoztatót tartott arról, hogy a Varsói Szerződés csapatai szovjet vezetéssel hajnalban internacionalista segítségnyújtás céljából bevonultak Csehszlovákiába. Egyúttal megnyugtatott bennünket, hogy az akcióban csak a Néphadsereg első vonalbeli alakulatai vesznek részt. A szokásos kérdéssel zárta a tájékoztatót: kérdés, óhaj, sóhaj, panasz? Nekem volt kérdésem: ki hívta őket? Természetesen a törvényes csehszlovák kormány. Pihenj! Oszolj! Készülődhettünk a vacsorához.

Akkor már majdnem egy éve a környező, bezárt magyar valóságunktól is csaknem hermetikusan el voltam zárva, alig valamit tudtam a prágai tavaszról. Talán csak annyit, hogy egy eltávozásom alkalmával a BBC híreiről beszámoló Nagyapa legyintett, amikor elmesélte, hogy itt a szomszédban valami „emberarcú szocializmusról” álmodnak.

Majd felébrednek – mondta. Most felébredtek – gondoltam, ahogyan a sárgaborsó-főzeléket kanalaztam.

Arról is csak Nagyapától értesültem, hogy Párizsban a diákok fellázadtak, mert nem mehettek fel a lányok kollégiumi szobájába. Tüntettek az autoriter de Gaulle, a fogyasztói társadalom és az amerikai imperializmus ellen, miközben a baloldali pártok és a szakszervezetek, szocialisták és kommunisták kétségbe esetten próbálták átvenni az események irányítását.

Járnának vásárolni a Bocskai úti közértbe, állnának sorba banánért vagy mosógépért, állomásoznának náluk szovjet csapatok! Miért nem beszélnek a prágaiak a párizsiakkal?

Őszre lehűtötték a prágaiak lelkesedését. Franciaországban az előre hozott választásokon de Gaulle pártja soha nem látott győzelmet aratott a baloldal fölött, minket pedig a csepeli munkásszálláson jobban izgatott a mexikói olimpia magyar éremesője, mint a politika.

Valahogyan ezek az ötven éves emlékek jöttek elő, ahogyan a le Figaro és a le Monde online kiadásán néztem a franciaországi és a brüsszeli sárga mellényeseknek a mára a hatalomban megfáradt '68-asok elleni felkelését, az Indexen vagy az Origón a Budapesten föl-alá vonuló, az autoriter Orbán ellen tüntető több ezer embert, köztük a rendőröket dobáló anarchistákat és a Kossuth téri karácsonyfa felgyújtásán ügyködő Árpád-sávosokat.

Eltérő tapasztalatok, eltérő prioritások. Amikor ők cikkben, mi cakkban.