Szép dolog élni

„Józef anyja meghalt, mielőtt a fiú Szegedre érkezne. Lengyelül van a szó, hogy miben halt meg, de ha nem ragozva lenne, magyarul lenne: rákban. Ezt még azelőtt írtad meg, hogy megbetegedtél volna. Túl vagy egy komoly kezelésen, most jössz kifelé. Hogy ez a rákos betegség mit változtatott rajtad, igazán nem tudhatod még. Hogyan élted meg, ami veled az elmúlt fél évben történt?

Ugyanígy írják, rak. Ebben a történetben még benne vagyok, ez most zajlik. Nem írtam erről eddig, de most, hogy vége a kezeléseknek, elkezdett foglalkoztatni, hogy majd egyszer. Nem vezettem naplót, és annak elég egyszerű fizikális oka volt, a fájdalom. Túl sok fájdalommal küzdöttem ahhoz, hogy közben legyen erőm meg időm gondolkodni azon, mi történik velem. Arra maradt csak némi energiám, hogy megpróbáljak a fizikai kényszereknek megfelelni. És talpon maradni. Továbbá egy adott szint fölött a fájdalomcsillapítók sajnos már drogalapúak, vagyis korlátozzák az érzékelést, a világlátásodat, le vagy szedálva, nemigen tudod, hol vagy, mi történik veled. Utólag látom csak, mennyi minden kiesett. Semmit se tudtam rögzíteni belőle. Ráadásul erre senki sem készül. Ez éppen olyan meglepetésszerűen és váratlanul érkezik, mint ahogy, mondjuk, egy szívinfarktus, csak egészen más a folytatás. Olyan helyzet elé állít, amiről előtte fogalmad sincsen. Semmilyen módon nem vagyunk erre fölkészítve. Úgy se, mint családtagok vagy barátok, ismerősök, és te magad sem érted, mi történik veled. Hiszen egyik pillanatról a másikra az az élet, amit eddig éltél, véget ér. És szinte ugyanabban a pillanatban azt is megtapasztalod, amit sejtettél addig, de nem törődtél vele, hogy minden remekül megy tovább nélküled. Annak az illúziónak, hogy számítasz, hogy »pótolhatatlan« vagy, vége. Tudom, hogy ez csak egyfajta énvédő mechanizmus, még csak nem is föltétlenül pökhendiség, hiszen hogy másképp lennél képes ellátni a feladataidat, ha nem abban a meggyőződésben, hogy szükség van rád. De mégis megrázó a hétköznapi valóság, hogy nincsen. Közben te bekerülsz egy másik világ kulisszái közé, amely hamar elviselhetetlenné válik. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon nem kellene-e ilyen dolgokról is beszélgetni az iskolában, a családban. Hogy például milyen káros hatása van annak, hogy semmilyen rutinunk sincs ebben. Vannak félinformációink, hírek, hatások, de a féltudás sokkal veszélyesebb, mint a nem tudás. Ilyenkor az ember kapja a tengernyi egészségügyi jótanácsot, azokat még talán elengeded a füled mellett, mert ritkán hasznosak. Legföljebb rettegsz, mert pokoli kínokat jósolnak. De a konyhapszichológia gyilkos dialógusokat eredményez. Az már többé-kevésbé közismert, hogy a test meg a lékek valamilyen harmóniában van, és a test fizikális tünetei indokolhatók a lélek dolgai felől. De hogy ebből mi következik, milyen utak, lehetőségek vannak, az már lápos terület. Jelenleg ez az egész csak annyit jelent, hogy te vagy az oka a betegségednek.

Tehát azt mondják, hogy valamit rosszul csináltál?

Persze nem direkten és semmiképp sem szándékosan. De a végeredmény szempontjából ez mindegy. Te vagy a hibás. És akadnak, akik a legjobb szándék mellett is azt kérdezik, mit gondolsz, mit rontottál el, amiért ez történt. »Mit üzen ezzel a tested?« Értsd: mit vétettél, amiért ezt a büntetést kaptad. Ennek megint van egy teljesen érthető, emberi oka: senki sem szeretne ebbe belekerülni. Rettegve pedig nem lehet élni. Kell, hogy legyen oka a bajnak. Vagyis, félre ne érts, senkit sem hibáztatok, sőt. De az tény, hogy az emberek szeretnék magukat megvédeni, harmóniában, biztonságban tudni, és ehhez az kell, hogy azt higgyék, ők nem lesznek betegek, ha normálisan élnek, ha lelkileg és testileg kiegyensúlyozottan működtetik az életüket. Hiszen ha ez a dolog ok nélkül van, és bárkivel bármikor megtörténhet, akkor az kibírhatatlan. Ráadásul a „mit rontottál el?” azért kemény kérdés, mert te is folyton fölteszed magadnak. Az öngyűlölet első fázisa onnan indul. Először is elhagy a saját tested, mert piszkosul nem úgy viselkedik, mint amihez hozzászoktál. Aztán jön az önvád, mi baj van az én egómmal, a világfölfogásommal, az életritmusommal, amiért cserébe ezt kaptam. Ez manapság nagy küzdelme az onkológusoknak, az elsődleges tételmondatukká lett, hogy »nem te vagy a hibás«. És ez könnyen be is látható. Hiszen ha az ilyen súlyos betegségeknek az az oka, hogy szorongsz, túl sok trauma ér, túlhajtottad magad, akkor az ország nyolcvan százalékának betegnek kellene lennie, most, azonnal. Mindegy, én most próbálok meg visszatérni, hiszen úgy kiestem a saját életemből, mintha elutaztam volna. Disszidens helyzetben vagyok. Közben én titkon reméltem valamiféle megvilágosodást. Bölcsességet, nyugalmat. De sajnos nem kaptam.

Biztosan sokat gondoltál Esterházy Péterre. Ő idézte a Hasnyálmirigynaplóban Visky Andrást arról, hogy a szenvedést illetően Istennel szemben mindig igazunk van. Meg azt mondta, nem gondolja, hogy születésünktől a halálra készülünk. Azt is leírta, hogy a környezete inkább volt zavarban, mint ő. Mindez veled is így volt? 

Nagyon látszott, hogy ki az, akinek már volt ehhez köze, neki magának vagy a családjának. Ez olyan, mint hogy a gyakorlatlan ember úgy segít a vak embernek, hogy a kapaszkodó karját fogja meg, és nem azt, amelyikben a bot van. És akkor, bazmeg, már bocsánat, nem tudjuk, hogyan segítsünk. Különben volt egy barátom, aki fölvetette, hogy beszélgessünk, vegyük föl, mi történik, hogy később tudjam, de az a helyzet, hogy minden kezelés speciális, és nekem gyorsan eljutott odáig, hogy olyan nagyon fájt minden, hogy nem volt rá erőm, hogy gondolkodjam. Csak utólag mondom azt neked, hogy mégis valamit érteni vélek abból, amit a korai keresztények mondtak, hogy a fizikai fájdalom közelebb visz az isteni kegyelemhez. Hogy ez mit jelent. Vagy akár ennek az ellentéte, hogy a fájdalom nélküli élet kegyelme mekkora dolog a folyamatos és végtelennek tűnő, hónapokig tartó szenvedés után. Még egészségesen olvastam Szilasi László új regényét, a Luther kutyáit. Azóta nem bírtam a kezembe venni. Szilasi mintha azt mondaná, hogy a szenvedés maga lenne az imádság. Én valahogy nem gondolom így. Azért, mert olyan artikulálatlan volt a kezelés alatti élet, nem voltam jelen benne. Semmi másról nem szólt, csak hogy túl kell lenni rajta. Nem gondolkodtam semmiről, csak hogy hadd szabaduljak. A szenvedés nem hagyta, hogy magammal törődjek. Így aztán minden, ami ez ügyben történik, az utólag, most történik.”