Szociáldemokrácia és hazafiság I.

„Nem túl népszerű a hazafiság eszméje manapság a baloldalon. A jobboldal demagóg nacionalizmusának növekvő térhódítása kitermelte a másik oldalon az undort és ellenállást mindennel szemben, ami a haza és a nemzet eszméjével kapcsolatos. Ráadásul ez a két szó: nemzeti és szocialista, egybekapcsolva a történelem leggyászosabb fejezeteit juttatja eszünkbe. Mégis, egyre inkább meggyőződésemmé vált az elmúlt években, hogy a jobboldali populizmus kihívásaira eredményesen reagáló baloldal nem erősödhet meg anélkül, hogy újraértelmezné a hazafiság eszméjét - és saját viszonyát a nemzeti hagyományhoz és a patriotizmushoz. Ez nem jelenti azt, hogy be kellene hódolni a jobboldali populizmus etnikai nacionalizmusának, annak minden veszélyes illúziójával, demagógiájával és sovinizmusával együtt. Éppen ellenkezőleg. Ezzel a kirekesztő nacionalizmussal a társadalmi egyenlőséget, a jogkiterjesztést, a nemzetköziséget igenlő hazafiságot kell szembeállítani. Ezt az újraértelmezést előttünk minden baloldali generációnak el kellett végeznie, így szerencsére nem kell újra feltalálnunk a spanyolviaszt. Építhetünk a vér és rög dogmáitól, a soviniszta gyűlölködéstől mentes hazafiság, a dunai patriotizmus gazdag politikai, művészeti és irodalmi hagyományára, amelyet elődeink hagytak ránk a Kárpát-medencében. Ezzel az írással az a célom, hogy elindítsak erről egy közös gondolkodást. 

Munkásmozgalom és nemzeti kérdés Közép-Európában

Marx és Engels nem fejtették ki részletesen a nemzeti kérdésről vallott elképzeléseiket. Sokan értelmezték és értelmezik úgy a Kommunista kiáltványt (»a proletároknak nincsen hazája«), mint a teljes kozmopolitizmus megnyilatkozását. Ennél azonban összetettebb a helyzet. Marx elismerte és felismerte a nemzeti mozgalmak jelentőségét és értékét, de kizárólag az osztályharc és az általa üdvösnek tartott társadalmi haladás kontextusában. Tehát mindazon nemzeti mozgalmakat támogatta, amelyek hosszú távon az elnyomott osztályok felemelkedését szolgálták, még ha nem is volt bennük szocialista elem. Így például támogatta az 1848-49-es magyar forradalmat és szabadságharcot, vagy a lengyelek szabadságharcát is.

A nemzeti kérdéssel kapcsolatos viták a munkásmozgalmon belül a 19. század végén erősödtek fel. A lengyel kérdés kapcsán a vita szakításhoz vezetett Rosa Luxemburg és a Lengyel Szocialista Párt vezetősége között. Luxemburg és csoportja amellett szálltak síkra, hogy a lengyel függetlenség nem lehet a munkásmozgalom célkitűzése, a lengyel nemzeti ügy csak eltéríti a lengyel és orosz munkásokat a közös nemzetközi osztályharc ügyétől. A másik csoport szerint viszont a szociáldemokratáknak részt kell vennie a független és egységes lengyel nemzetállam kivívásában. Luxemburg nézeteit a II. Internacionálé 1886-os ülésén Karl Kautsky, a szociáldemokrácia egyik fő ideológusa vitatta. Szerinte a nemzeti mozgalmak szükségszerű velejárói a társadalmi-gazdasági fejlődésnek, és a szociáldemokratáknak nem lehet teljesen elzárkózni azoktól. Ez nem jelenti a nemzeti törekvések abszolút célként való elismerését, a munkások közötti nemzetközi szolidaritásnak mindig elsőbbséget kell élveznie a nemzeti érdekekkel szemben.”