„Ez tehát azt jelenti, hogy ha a republikánus táboron belüli megosztottságot nem számítjuk ide – hiszen Trump minden különcsége ellenére egyetért velük abban, hogy az adórendszer a tehetősebbeknek kell kedvezzen, az államnak pedig ki kell vonulnia a gazdaságból, amennyire csak lehet –, a demokraták mégiscsak két félre oszlanak. Lehet ezt másként is értelmezni: míg a jobboldalon egy szélsőségesebb, populistának nevezett figura irányít, addig a baloldalon is - csakhogy a demokrata párt sokkal inkább liberális mint baloldali, és sokuk éppannyira ódzkodik Sandersék politikájától, mint egy átlagos texasi republikánus redneck. Ebben tehát Steve Bannonnak, Trump korábbi, szélsőjobboldali tanácsadójának igaza lehet: az ún. populizmusé a jövő, és a kérdés csupán az, hogy a szocialista vagy a nacionalista populizmus győz.
A demokrata párt előtt tehát az lehet a jövőben a fő dilemma, hogy a harmadik, új erőt támogatja, vagy saját, korrupt múltját próbálja átfesteni a választók előtt. Ennek szép szimbóluma volna Hillary Clinton indulása és borítékolható bukása. Egy törésvonal máris körvonalazódik a választók és pártelit között: míg a szavazóik 77 százaléka támogatja Trump közjogi felelősségre vonását, Nancy Pelosi képviselőházi frakcióvezető másképp látja ezt, és inkább a nemlétező egységet teremtené meg. A republikánusok házi feladata sem sokkal könnyebb: dönteniük kell, hogy Trumphoz ragaszkodnak, vagy vállalva a politikai kockázatot egy olyan jelöltet sikerül felépíteniük, aki nem a twitteres őrjöngéseivel és katasztrofális kormányzásával kerül be a történelemkönyvekbe.
Ha mindez csak a House of Cards új évadában történne, rendkívül jól szórakoznánk. Így azonban egyelőre a pezsgőbontás és a bunkerépítés között vacillálhatunk.”