„Vérszomj”, „guillotine” és „emancipációs intézkedés” – Hozzászólás a vörösterror-vitához

Gellért Ádám, a Clio Intézet társ-ügyvezetőjének írása.

A „Kérdések és válaszok 1918–1919-ről” című könyv egy furcsa kiadvány. Mivel a vékony kötetnek egyáltalán nincs szerkesztői előszava, az olvasók csak a hátlapra nyomtatott szűkszavú összefoglalóból értesülhetnek, hogy miről is fog szólni. E szerint a „kötetet szerző történészek »harag és részrehajlás« nélkül igyekeznek ismertetni a legfontosabb 1918–1919-es magyarországi eseményeket, teszik pontosabbá ismereteinket és megfelelő helyenként cáfolják a kerengő tévhiteket”.

Egry Gábor, a kötet szerkesztője a Mandineren is közölt írásában kifejtette, hogy nem szaktörténeti, hanem ismeretterjesztő munkának tartja a kötetet. Az ilyen népszerűsítő kiadványokban sosem egyszerű megtalálni az egyensúlyt, hiszen bonyolult szakmai kérdéseket kell tömören, szükségképpen leegyszerűsített módon, de mégis olvasmányosan és közérthetően tálalni. Egy ilyen típusú könyvekben ezért is különösen fontos, hogy az egyik tévhitet ne egy másik váltson fel és ne hagyjon kimondatlanul fontos tényeket.   

Szerintem Csunderlik Péter hevesen vitatott szócikke, a „Fel akart-e állítani guillotine-t Szamuely Tibor a mai Vörösmarty téren?” ezeknek a kívánalmaknak nem felel meg.

„Vérszomj” – a forráskritika hiánya

Csunderlik szerint Szamuely „a «vörös terror» jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Lengyel József, aki szerint, míg Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Cserny József számára szükséges jó, addig Szamuely Tibor számára egyszerűen csak szükséges. Ha úgy érezte, hogy a forradalom megköveteli, akkor akasztatott, ha nem látott más megoldást, akkor skrupulus nélkül lövetett, de nem akart „vérben fürdeni”, mint ahogy Tormay Cécile írta róla a Bujdosó könyvben”.

A szerző első állításának alátámasztására egyetlen kijelentést adott meg. Az olvasó ugyanakkor nem tudja meg, hogy ki volt Lengyel József, illetve mikor és milyen típusú forrásban (tanúvallomás, korabeli vagy későbbi visszaemlékezés, napló vagy könyv stb.) értékelte a három férfi erőszakhoz való viszonyulását.

Az idézet Lengyel 1958-ban kiadott, Prenn Ferenc hányatott élete című regényében (!) szerepel (a könyv címe egyébként nem szerepel a források és válogatott irodalom jegyzékben). Lengyel nemcsak kortársa volt Szamuelynek, hanem a Kommunisták Magyarországi Párjának alapító tagja, a proletárdiktatúra idején a Vörös Újság kultúrrovatának, majd az Ifjú Proletár című lapnak volt a szerkesztője.

A kortárs szemtanú szerepén túl tehát Lengyelt az 1919-es Kommün működtetőihez ideológiai nézetazonosság is kötötte. Sajnos az is említetlen marad, hogy Lengyel saját könyvének történeti forrásértékéről az utolsó oldalakon a következőket írta: „ez a regény nem hiteles történelem. Még ott se, ahol az író történelmi személyeket nevén nevez vagy szólaltat meg. A szavakról nem lehetett közvetlen tudomása. Félreértheti még tetteiket is, még inkább az indító okokat. Mindamellett gondolataikat igyekszik kitalálni”.[1]

Ennek a kulcsfontosságú kijelentésnek a tudatában lapozzuk fel a regényt. 1919. június 27-én járunk, három nappal a budapesti ellenforradalmi lázadás után, amikor is Korvin Ottó, Kun Béla és Szamuely, Cserny József különítmény-parancsnok megoldási javaslatáról vitatkoznak. Ekkor szólaltatja meg az író az egyik szereplőjét:  

„- Nézze Kun! – szólalt meg Szamuely ridegen. Itt van Korvin. Ő a kemény eljárást szükséges rossznak tartja. Cserny – és kis mosoly mutatkozik vértelen ajkán – szükségesnek és jónak. Én egyszerűen szükségesnek. Mi a maga véleménye?”[2]

Vagyis Csunderlik végső soron – tudva vagy tudatlanul – Szamuely „saját” és bevallottan fikciós szavait adja meg állításainak bizonyítására. Mondani sem kell, hogy ez így többszörös szakmai hiba.

Csunderlik szerint Szamuely annak ellenére vált a vörös terror jelképes figurája, hogy nem volt „vérszomjas” – bármit jelentsen is az. Ez az állítása azonban még logikailag sem állja meg a helyét. Attól ugyanis, hogy Szamuely – tegyük fel – nem volt az, még nyugodtan a vörös terror „jelképes figurája” lehetett.

és válhat egy terrorhullám jelképes alakjává. Csunderlik nem említi, hogy a Forradalmi Kormányzótanács már 1919. április 21-én megbízta Szamuelyt a tiszántúli Vörös Hadsereg mögött a rend és fegyelem fenntartásával, továbbá felhatalmazta, hogy „e célra, ha szükséges, a forradalmi törvényszék mellőzésével is bárminemű eszközt igénybe vegyen”.[3] A terror szó egyébként nem utólagos konstrukció: már 1919. március végén a budapesti Batthyány-palota homlokzatán megjelent a „forradalmi kormányzótanács terrorcsapata” felirat. A Vörös Riport május elsejéről készült némafilmjében a Lenin-fiúk szintén terrorcsapat elnevezéssel jelentek meg a filmvásznon[A1] .

Csunderlik a vita során azzal érvelt, hogy legitim történészi cél, hogy megkeressük a tettes(ek) cselekedeteinek mozgatórugóit. Ez helyes álláspont úgy általában, de erre ő nem tett konkrétan kísérletet a szócikkében. Szamuely kapcsán ugyanis úgy írta azt meg, hogy Szamuely vörösterrorban betöltött konkrét szerepéről, cselekedeteiről egyetlen szót sem szólt. Ehhez még fontos hozzátenni azt is, hogy Szamuely tetteiről a könyv egyetlen szerzője sem írt.

Sajnos még az egyik legkegyetlenebbnek tartott terrorcsapat vezetőjéről, Cserny Józsefről is csak minimális és zavarba ejtő keretbe foglalt leírást kap az olvasó Csunderliktől. A „Miért géppuskázza le a világot a Cserny Józsefet játszó Hobo az 1969-ben készült Agitátorok végén?” című szócikk csak magáról a filmről szól, a terror korabeli egyik főszereplőjéről és tetteiről nem tudunk meg sokat, sem itt, sem a könyv többi részében. Ennél már csak az furcsább, hogy a fehérterror jellegéről és szereplőiről sincs külön szócikk a könyvben, pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az 1919-es év eseményeinek egyik kiemelt érdeklődésre számot tartó területe. A Hajdu Tibor által jegyzett „Beszélhetünk-e «vörös terrorról» a Tanácsköztársaságban” szócikkbe beszorított másfél mondatnál biztosan többet érdemelt volna a téma.

De térjünk vissza Szamuely „vérszomjasságához”! Az Express Korrespodenz Budapestre kiküldött tudósítója 1919. július elején beszélgetett vele. Interjúalanyának neve ekkorra már a vörös terror egyik szinonimájává vált. Szamuely többek között a következőket nyilatkozta: „A valóságban én épp olyan kevéssé vagyok vérszomjas, mint a többiek. Az ellenforradalmárok közül, akiket a Kalocsán és Dunapatajon lefolyt harcokban elfogtunk, csak a főcinkosokat ítéltettem halálra. Határozottan a diktatúra szigorúbb alakjának vagyok a barátja, mert az kevesebb véráldozatot kíván, tehát a burzsoázia érdekében is van, mert az ellenkezője azt a hiedelmet kelthetné bennük, hogy csupán múló jelenséggel állnak szemben és ez megnehezítené nekik azt, hogy az új rendbe beleilleszkedjenek. Azokat, akik engem csak az újságokból ismernek, az, amit én itt önnek elmondottam, valószínűen nem igen fogják kielégíteni. Sajnos, nem mutathatom meg önnek az ellenforradalmárok skalpjait, sőt még az összehajtható akasztófát sem, amely nélkül, amint a lapok tudni vélik, én sohasem indulok útnak”.[4]

Ki bélyegezné meg így önmagát? Szavai és tettei azonban sok külső szemlélődőben hívhatták elő ezt a jelzőt.

Guillotine – párhuzam a Nagy Francia Forradalom és a Tanácsköztársaság között

A Népszava 1919. április 23-án adott hírt Szamuely Tibor, a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszéke elnökeként kiadott parancsáról, ami a következőt tartalmazta:

„Aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, aki nyílt vagy rejtett úton ellenforradalmat szít, vagy elősegít, illetve elhallgat, aki a Forradalmi Kormányzótanács és hadseregfőparancsnokság minden rendelkezését végre nem hajtja, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk. És a rend fenntartására, minden ellenforradalmi megmukkanás csirájában való elfojtására nem fogok visszarettenni semmiféle eszköztől”.[5]

Tormay Cécile-t talán ez a laphír ihlette meg, hogy még ugyanezen a napon tollat ragadjon és rögzítse értesülését arról, hogy Szamuely a Gerbaud cukrászda előtt egy guillotine-t fog felállítani.[6] Ilyen és ehhez hasonló rémhírek, pletykák és szóbeszédek minden zavaros, bizonytalan forradalmi időszakban terjednek. Tormay könyvének előszavában egyébként leírta, hogy „nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni”.[7] Tormay nem volt fültanúja Szamuely kijelentésének, s azt sem írja, hogy azt mástól hallotta volna, egyszerűen csak tényként közli, hogy Szamuely ezt a kijelentést tette. Tormay állítása – jelen tudásunk szerint és minden más ez irányú forrás hiányában – inkább ad képet elképzelt és eltúlzott félelmeiről, mintsem egy valós eseményről.

Az idézet azonban rávilágít arra, hogy a kortársak már az események során párhuzamokat, előképeket, s végsőképp

Legkézenfekvőbb párhuzamnak a kortársak és a kommunista vezetők számára is a francia forradalom (1789–1799) ismert alakjainak és eseményeinek a felidézése tűnt.

Álljon itt első példaként a Népszava 1919. április 18-i számában közölt olvasói levél: „Kérem, mi megvalljuk, hogy a diktatúra kimondása után Dantonra, Maratra, Robespierre és a gilotinra gondoltunk, vérbosszútól féltünk és remegtünk, de látjuk és boldogan látjuk, hogy ez a diktatúra még a virágokra is vigyáz, még a fákra is gondol, hogyan bántana ez védtelen embereket”.[8]

Nem csak a névtelen levélíró, hanem június 24-én a Vörös Újság is hasonló szellemben írt. A cikk szerzője nemcsak a statárium kihirdetését, hanem azt is kérte, hogy ezen intézkedések végrehajtásával „azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuely Tibor elvtársat. […] Tisztelet annak, aki a forradalomért semmitől sem riad vissza, akinek van annyi kultúrája és bátorsága, hogy erélyesen, forradalmi hittel és tudattal menjen a forradalmak kikerülhetetlen szükségszerűség útján a Saint Just-ök és Marat-k útján”.[9]

A Tanácsköztársaság bukása után mindkét oldal gyakran visszatért ezekhez a hasonlatokhoz. A Huszár Károly, volt miniszterelnök szerkesztésében 1920-ban, New Yorkban, magyar nyelven megjelent A vörös rémuralom Magyarországon című műben, Pethő Sándor, az Új Nemzedék újságírója világosan kijelölte, hogy számára a Kunfi Zsigmond, Kun Béla és Szamuely Tibor hármas a francia forradalom Desmoulin, Robespierre és Saint-Just triásznak feleltethető meg. Majd hozzátette: „a jellemnek és az erkölcsnek ez a nagy térfogata egy horror vacui volt a «magyar» szociális forradalomban, amelyben létezett ugyan vadság és kegyetlenség, de minden elementaritás és nagy célra feszülés nélkül: csak épen mintegy l’art pour l’art, mert más forradalmak arzenáljának is fontos kelléke volt a guillotine”.

Kun Béla 1928-ban úgy emlékezett a Szamuely Tibor által is szerkesztett Vörös Újságra, hogy úgy lüktetett „bennük a forradalom láza, mint ahogyan Marat lapja óta egyetlen forradalmi újságban sem dübörgött”.[10]

A francia forradalom radikálisai, s a terror legfélelmetesebb szimbólumává vált eszköze, a nyaktiló gyakran kapcsolódott gondolattársításként Szamuelyhez. Az ilyen és hasonló korabeli források és kortárs visszaemlékezések segítségével juthatunk közelebb a terror korabeli megítéléséhez és végső soron – további levéltári iratok és peranyagok bevonásával – Szamuely valós cselekedetihez, személyiségéhez és tettei mozgatórugóihoz.  

„Emancipációs intézkedés” vs. államosítás – a „Vörös Zserbó”

Csunderlik azt írja, hogy „[…] a sohasem tervezett guillotine felállítása helyett az volt a Gizella térhez köthető legjelentősebb kommün alatti esemény, hogy emancipációs intézkedésként megnyitották a Gerbeaud cukrászdát a munkások előtt, amennyiben felmutatták szakszervezeti igazolványukat”.

Az „emancipációs intézkedés” is egyfajta – habár talán túlzóan megengedő – értelmezése a proletárdiktatúra szociálpolitikai intézkedései sorába illeszkedő eseménynek. A cukrászda ablakán ekkor már piros cédula hirdette: „Proletár vagyon! A proletárok védelme alatt!”. Az üzletet és a Gerbeaud Emil tulajdonában levő üzemet ugyanis – kártalanítás nélkül – államosították.[11] Ahogy Kaderabek Tivadar – aki egyszerű gerbeaud-os cukrászlegényből lett a cukrásztermékek országos termelési biztosa[12] – egy 1919. április 2-i interjúban elmondta, hogy „a kommunizálás a legnagyobb rendben történt, a cukrászok szakszervezete valamennyi nagy cukrásznál végrehajtotta a szocializálást s az üzemeket közös vezetés alá helyezte”.[13]

A sütemények ára kezdetben egységesen egy korona volt, s – valószínűleg a növekvő nyersanyaghiány, valamint a vásárlói érdeklődés és a korlátozott termelési kapacitások miatt – az üzletben való fogyasztás ugyan szabad volt, de elvitelre ugyanakkor csak szakszervezeti igazolvánnyal lehetett vásárolni.[14] Persze lehet, hogy „vér helyett kakaót szomjaztak […] a proletárok” – ahogy Csunderlik egyesek számára talán tapintatlanul megjegyezte –, de április 20-tól ezt már ők sem szürcsölhették: a közellátási népbiztosság ugyanis megtiltotta a főváros területén található kávéházaknak és cukrászdáknak, hogy tejet vagy tejjel készült ételeket és italokat (beleértve a cukrászdái süteményeket is) szolgáljanak ki.[15]

Összegzés

Meglátásom szerint a könyv a fenti szócikkben és a jelzett kulcsterületeken nem tesz eleget a népszerűsítő jellegű könyvekkel szemben is elvárható szakszerű ismeretterjesztés követelményének, mert vagy nem tárgyal kulcsfontosságú kérdéseket, vagy azt csak rendkívül szűkszavúan teszi, illetve nem pontos vagy hiányos válaszokat ad.

***

***

***

A vitában eddig megjelent írások:

Czopf Áron: Relativizálják a vörös terrort a balos történészek

Csunderlik Péter: „Vörös terror”: 590 áldozat, az istenért!

Veszprémy László Bernát: Kakaó, lekvár és tömeges atrocitások – a Csunderlik-vita eddigi állása

Csunderlik Péter: Röviden a „Szamuely-relativizálás” vádjáról

Békés Márton: Pszeudo-Csunderlik Kun páterről, a nyilasterror legsötétebb alakjáról

Bödők Gergely: Harag, elfogultság és idézőjelek nélkül – Hozzászólás a Tanácsköztársaság-vitához

Egry Gábor: Mit is írtunk a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről című ismeretterjesztő munkánkban?