Vállalniuk kell a cigányoknak is a felelősséget

Örömteli, hogy a mindig független Index véleményrovata lehetőséget ad arra, hogy a mai Magyarországról, és azon belül is a gazdaságról, társadalomról, kultúráról elmondhassa az ember a véleményét. Ez kimondottan fontos, hiszen a sajtószabadságért való küzdelemben nem szabad senkit elhallgattatni: mindenkinek a véleménye, gondolata szent és sérthetetlen, illetve minden sajtófelület felelőssége, hogy azok a lehető legtöbb helyre juthassanak el. Az Index a leglátogatottabb internetes felület, komoly lehetőség a vélemények széles körben való ismertetésére.

Nyilván mindezzel teljes mértékig egyetértve jelent meg Sárosi Péter írása is néhány napja náluk, rámutatva arra, hogy valójában nem is a kormányzat által lesajnált, hanyatlónak vélt Nyugat küzd a no-go zónákkal, hanem a jelenkori Magyarország, éspedig azért, mert mi vagyunk tele olyan cigánytelepekkel, amelyekben élhetetlen az élet, jövőtlen a jövő, és embertelen az ember.

Örültem ennek az írásnak. Örültem, mert érezhető benne a nyomor szaga, a kilátástalanságba közelről, személyesen való belebámulás, illetve még az indulattal kevert elkeseredés is, hiszen a szerző sem nagyon tehet semmit a változásért – túl azon, hogy megírja, elénk tárja, ideteszi, hogy akkor most együtt bámuljuk ezt az egészet. Illetve, hogy némi csavar legyen a dologban (függetlenül attól, hogy bár Neudorfban vagy Malmőben néha valóban felgyújtják az autókat): kiderül, hogy nálunk, Magyarországon kétségbeesetten zihálnak cigánytelepek százai, amelyek a jelenkor valódi no-go zónái.

Ez egy vélemény. Sárosi Péter véleménye, sőt, sok másik ember véleménye is, olyanoké, akiknek talán valóban fontos, hogy mi történik közel egymillió cigányemberrel Magyarországon. És ez tiszteletre méltó. Sok ilyen emberre lenne szükség.

Ugyanakkor a cikk egésze mégis értékelhetetlen, mert

Egészen ijesztő az az általánosítás, amivel a cikk mindezek után meg van töltve: a cigánytelepeken drogozó cigány fiatalok többségének egyetlen öröme a bódulat. A cigánygyerekek szegregált iskolákba járnak, ahonnan nincs kitörés. Nincs meleg víz, nincs orvos, nincs kövesút. Éhbérért fognak majd robotolni közmunkásként, ugyanúgy mint a szüleik. És a legjobb dolog az életükben mindezek mellett szinte természetes módon csakis a kábítószer. Megjelenik a cikkben még az apartheid (ezt nem is értem, miért), valamint az, hogy a kormányzat semmit nem tesz a változásért.

Fájdalmasan általánosító ez a megközelítés, mert közben elmarad rengeteg olyan dolog, ami pedig segíthetne abban, hogy az éremnek ne csak az egyik oldalát lássuk.

Az, hogy ki és miért él a droggal, sok mindenből eredhet. A cigány fiatalok többségét viszont rászoktatták. És egészen döbbenetes dolgot jegyzek meg most ehhez (igazából semmi megdöbbentő nincs benne): általában

uzsorával, droggal, boltocskázással együttesen. A cikkíró egy szót sem szól a szülő, a család vagy éppen a közösség felelősségéről. Mert hiszen áldozat mindenki. Közel egymillió cigányembert szeretne néhányszáz véleményformáló folyamatosan áldozatnak látni, akik elől szerintük el van zárva a társadalmi felzárkózás minden lehetősége, és jobb híján a drogba, a prostitúcióba és az alkoholba menekülnek. Aztán ha ezekhez bűncselekmények is kapcsolódnak, akkor jön a relatívizálás, hogy az a bűn nem is olyan bűn, illetve, hogy a körülmények áldozata a szegény sorsú, de elbukó ember. Sok ilyen történet van, magam is látom őket.

De vajon érzi-e Sárosi Péter, milyen felelőssége van annak, ahogyan ő láttatja a dolgokat? Hogy nem tér ki arra, mit is tehetnének ezek a közösségek akár önmagukban is önmagukért. Pedig rengeteget. Sőt, szinte mindent. Igen, ők, a közösségek saját magukért.

A társadalmi felzárkózáshoz a megfelelő iskolázottság és képzettség az egyik legfontosabb tényező, valamint a jelenkor társadalmába való beilleszkedést segítő valódi szocializáció. Ehhez a kormányzat kötelező óvodát kínál. Ezt megelőzően rengeteg helyen Biztos Kezdet gyerekházakat, valamint bölcsődei férőhely-bővítést. Az óvodában ingyenes étkezést. Kiemelten támogatja, hogy a cigány közösségekből a lehető legtöbben eljussanak olyan végzettséghez, amellyel az óvodai nevelésben jelen lehetnek, akár óvoda-pedagógusként, akár óvodai dajkaként. Az általános iskolában is ingyenes étkezés, ingyenes tankönyv segíti a rászoruló gyerekeket – a cigány gyermekek szinte mindegyike részesül is ebből. Az általános iskola után a szakképzés nyitott kapukkal várja a diákokat. Akiknek a túlnyomó része el is kezdi azt.

Hogy aztán saját döntése alapján ott is hagyja idő előtt, majd évek múlva keservesen persze meg is bánja ezt a döntést.

És itt vége mindennek, innentől már senki és semmi nem segíthet neki, állhat is azonnal sorba a drogért a falu szélén, hiszen a nyomorult életében már csak ez maradt olyannak, ami örömet okoz a számára. Szomorú, hogy Sárosi Péter csak ezt az utolsó mozzanatot látja.

Néhány egyszerű kérdés:

Ki állja el előle az iskola kapuját? Senki.

Pontosabban, illetve képletesen sok tízezer esetben a saját családja, amely – főleg a lányok esetében – nem engedi a továbbtanulást egy idő után. Ki felelős az iskolában növekvő erőszakért? Maguk a diákok és a környezet, ami körülveszi őket. Ki felelős azért, hogy a pedagógusok nem szívesen tanítanak az ország egyes, jól meghatározható részein? Azok, akik ott élnek, és nem tisztelik, nem segítik őket, hogy rendesen végezhessék a munkájukat.

Nincsenek megfelelő körülmények ahhoz, hogy otthon tanuljanak a cigány gyermekek? Általában nincsenek. De ha ez hátráltatja az iskolai előmenetelt, akkor miért sírja el magát minden elméleti oktatási szakértő, ha szóba kerül az önkéntes alapú bentlakásos iskola és kollégium ötlete? Ki tiltja meg a tanítási szünetekben, hogy a cigány gyermekek igénybe vegyék az ingyenes étkezést? Senki. Mégsem mennek el nagyon sok helyen nagyon sokszor a cigány közösségekből az ételért, mert „messze van”, mert „nem finom”, és amúgy is.

Napestig tehetnénk fel azokat az egyszerű kérdéseket, amelyekre egyszerű, de valós válaszokat adva, az erőltetett politikai korrektséget félretéve kiderülne, hogy

csak nem nagyon merjük a közbeszédbe beemelni a megosztott felelősség kérdését, azaz azt, hogy ők maguk is formálhatják, alakíthatják a sorsukat, és abban a saját felelősségük is meghatározó.

Magyarország tele van to go zónákkal. Olyan helyekkel, ahova nekem, és minden, a témakörben valóban tenni akaró embernek – sőt, Sárosinak is! – el kell mennie és az alábbiakról meggyőznie az ott élőket:

• az iskola jó, a képzettség, a tudás kell ahhoz, hogy jobb munkájuk legyen, mint a szüleiknek;

• a munkaerőpiac igenis nyitott a cigányokra, de végzettség és sok esetben az elvárásokhoz való igazodás képessége/akarata nélkül nem lehet megragadni hosszú távon;

• A jobb munka több pénzt hoz, amivel fejleszthetők a lakhatási viszonyok, használt autó vásárolható, fürdőszoba csináltatható. Ennek a haszonélvezői pedig már a következő generáció tagjai lehetnek;

• a társadalomból való kiállás nem alapjog. Mint ahogyan az elkülönülés, bezárkózás sem;

• A drog rossz. Az iskolai erőszak rossz. A családon belüli erőszak, és a családon belüli nemi alapú megkülönböztetés rossz. A többségi társadalommal szembeni, úgynevezett kontra-rasszizmus rossz. Mindenkinek tennie kell ezek ellen. Nem relativizálni, elnézni, ne adj’isten a folklór meg a kultúra részének tekinteni;

• a felelős gyermekvállalás jó;

• a közösségbe tagozódás (akár egyházi is) jó, mint ahogyan a közösségi szolidaritás, önkéntesség és belső erőforrások felfedezése és megélése is jó.

To go zóna. A hely, ahova menni kell és ahol feladat van. Mindig, mindenkor.

És nemcsak a több százezer forintos fényképezőgépek lencséi előtt, mint a folyton kirakatba állított Bag esetében, hanem télen és nyáron, nappal és éjjel. És nem csak úgy, hogy a nyitott gondolkodású nyugati cég CSR-nak álcázott jótékonykodásban elvisz húsz kiló szaloncukrot Edelénybe vagy lefesti az óvoda kerítését, hanem mondjuk úgy, hogy segít gondolkodásmódot és habitust változtatni, sőt, saját érdekei mentén segít abban is, hogy megbízható munkavállalók legyenek. És tanulásra meg tisztes munkából való megélhetésre ösztönöz.

Sárosi szerint szégyen, hogy harminc évvel a rendszerváltás után még cigánytelepek százai vannak Magyarországon.

Szerintem meg az a szégyen, hogy miközben üres szakközépiskolák és betöltetlen munkahelyek várják a cigány fiatalokat, aközben

ahelyett, hogy cselekvővé, megmozdulóvá, felébredővé tenné a cigány közösségeket, és rámutatna, mennyi minden múlik elsősorban rajtuk. Igen, elsősorban rajtuk.

És persze majd erre lehet mutogatni a szandálban decemberben a buszmegállóig 2 kilométert gyalogoló cigánylányt, és a rasszista HR-es miatt fel nem vett targoncás-fiút, de aki ezt teszi, az lássa meg azokat is, akik valóban tehetnének önmagukért, de kollektíven széttárják a kezüket, megvonják a vállukat, és mutogatnak Sárosira: „Lám, lám, vannak még rendes gázsók, akik látják, mennyire megoldhatatlan a helyzetünk”.