Bánffy Miklós, aki árral szemben haladt

„Az 1873-ban született Bánffy kora mágnásifjainak többségéhez hasonlóan jogi tanulmányokat folytatott, s közigazgatási szárnypróbálgatások után belevetette magát a politikába: képviselőséget, majd 1910-ben Kolozs megye főispáni tisztét vállalta el. S közben írt, írt, írt. Kisbán Miklós álnéven megjelent Naplegendáját Ady Endre üdvözölte, s Szerb Antal is egyértelműen az írók, s nem a műkedvelő főurak közé sorolta. Bánffy minőségérzéke már ekkoriban bőven túlmutatott az irodalmon: az Operaház intendánsaként oroszlánrésze volt abban, hogy Bartók Béla két művét, A kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit bemutatták 1918-ban.

Noha a dualizmus rendszerét feszegető etnikai, gazdasági problémák jelentőségét már korán felismerte (sokat írt például a szövetkezeti politikáról), az életének keretet adó állam felbomlására Bánffy Miklós sem lehetett felkészülve. Amikor azonban ez 1918-1920-ban megtörtént, sok kortársától eltérően, nem ragadt bele az elmúlt idők nagyságára való emlékezésbe. Éleslátását jelzi, hogy először egy kedvező magyar béke előkészítésének félhivatalos emisszáriusaként, majd 1921 áprilisa és 1922 decembere között Bethlen István kormányának külügyminiszterként az erőket és a lehetőségeket helyesen felmérve politizált. Dolgozott a királypuccs kárainak enyhítésén, képviselte Magyarországot a genovai konferencián, s része volt abban, hogy hazánkat felvették a Népszövetségbe.

Ügyes manőverezésével komoly része volt abban, hogy a győztes nagyhatalmak engedélyével 1921 decemberében Sopron és környékén népszavazást rendezhettek, amelynek eredményeképpen »A leghűségesebb város« megmaradhatott Magyarországon. Ám Bánffy a sikeres akció kapcsán is jól látta az érzelmi politizálás korlátait. »Szenvedélyt fölidézni néha kell és szükséges, de csak akkor, mikor közvetlenül valami cselekvés is követheti. Így tettünk a burgenlandi ügy küszöbén. Állandóvá tenni azonban a legnagyobb hiba. A közvélemény, ha berögződik különösen a gyűlöletbe, megköti az ország politikáját, és lehetetlenné válik minden olyan politikai mozdulat, ami alkalomadtán hasznos és célirányos volna. (…) Minálunk magyaroknál az a folytonos agitálás és közvélemény-mérgezés különösen veszélyes.«

Major Zoltán történész szerint Bánffy külügyminisztersége idején a hadsereg nélküli, legyengült állam az 1921. decemberi soproni népszavazással tudott rést ütni a trianoni békediktátum falán. A siker után egy évvel mégis leköszönt a külügyminiszterségről. A politikába testileg-lelkileg belefáradt író hazavágyott: a szeretett bonchidai kastélyba, »az erdélyi Versáliába« és Kolozsvárra. Bánffy Miklós a menekülők áradatával szembehaladva tért haza 1926-ban Erdélybe.”