Károlyiék ősbűnéről

Ahhoz, hogy felidézzük, mitől is volt iszonyatos bűn, amit Károlyiék elkövettek az ország ellen, mely tragédiának a nemzeti emlékezetben Mohács mellett kéne szerepelnie, fel kell idéznünk, hogy mi is volt a helyzet 1918 őszén. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis semmiféle jele nem mutatkozott annak, hogy összeomlana a magyar front, idegen katona sok száz kilométerre volt legközelebb a magyar határtól. Egy pillanatig sem tagadható, hogy az ellátási nehézségek egyre nagyobbak lettek, de nem volt ez másként az antant oldalán sem. A magyarok Doberdo környékén ugyanúgy harcoltak, mint azt megelőzően, és a németek sem szorultak vissza.

Mindössze három héttel a szégyenteljes, úgynevezett őszirózsás forradalom előtt, Wekerle Sándor miniszterelnök jelentést kér és kap a Monarchia hadseregeinek állapotáról, amely azt tartalmazza, hogy

Ma sokan úgy képzelik el a helyzetet, hogy az hasonlatos volt 1944 végéhez, de erről szó sincs. Egy olyan szituációban bizonyos logika alapján még érthető is lett volna, hogy a Károlyi-féle betegség miért tudta leküzdeni az országot, de erről szó sem volt 1918-ban. Mellesleg az a vezérkari tiszt – és zágrábi katonai attasé –, aki Wekerle részére összeállította a jegyzéket, azt is javasolta, hogy a tartalékosok behívásával, valamint a hazai ellenzék főhőbörgőinek, értsd, az árulók letartóztatásával nemcsak a morál növelhető a hátországban, de a háború is megnyerhető.

Ez a vezérkari tiszt később egész komoly politikai karriert is befutott. Gömbös Gyulának hívták.

Egészen hökkenetes, ahogy az akkori hazai sajtó, mintha csak egy sajátos jelszóra cselekedett volna, egyszeriben elkezdte támadni szövetségeseinket, a németeket; és mindenáron amellett kardoskodott, hogy ebből a háborúból ki kell szállni, lehetőleg a németek elárulásával. Ez ugyanaz a sajtó volt, amely a mai napig hasonló jelszavakkal bombázza az embereket, de a lényeg soha nem változik: küzdeni minden ellen, ami a nemzeti érdek.

Egyebekben – és erre példaként – érdemes felidézni egy mondatot, amit az Est ír le a Károlyi-párt egyik októberi gyűléséről:„Demokraták nem tárgyalnak oligarchákkal”. Ha ezt a mondatot ma beillesztenénk bármelyik ellenzéki sajtótermék egy baloldali párt összejöveteléről írt beszámolójába, fel sem tűnne. Sőt, gyakorlatilag jelmondataik egyike.

Október közepén járunk, amikor

és jóval később Rákosiéknak is vidáman gazsulált, úgy szólal fel az Országgyűlésben, hogy teljes pacifizmust kell hirdetni és egyedül a wilsoni politikában bízni. Minden harctéri katonánk messze-messze az országhatároktól küzd, de dobjuk be a törülközőt! A csehek már nyíltan közlik, hogy minden szlovák többségű vármegyére igényt tartanak, de mi csak mosolyogjunk és helyeseljünk ehhez.

Két héttel a hazaárulás intézményesítése előtt a Károlyi-párt nem tagadja valódi céljait, és a Parlamentben is elhangzik, hogy antant-barátok.

El tudják ezt képzelni? Amikor minden lelkierőre szükség van a hátországban, amikor katonáinknak a lehető legtöbb buzdítást kéne megadni, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy a háború elvesztése katasztrofális következményekkel fog járni, akkor egy politikai párt vezetősége nyíltan megvallja, hogy ők az ellenséggel kollaborálnak. Egy normális országban, hadiállapot közepette ennek egyetlen kimenetele lehetett volna.

A teljes zavart tetézi, hogy

ahogy ezt egy héttel a merénylet előtt Kéri Pál is megtette, a legdurvább, legnyilvánvalóbb szavakkal. Kérit ezért később – mint felbujtót – halálra is ítélték, és életét csak az mentette meg, hogy a fogolycsere-akció révén – hova máshova – Moszkvába került.

Október 26-án, megszegve a cenzúrát, a pesti lapok többsége közli a semmilyen felhatalmazással sem bíró Nemzeti Tanács proklamációját, amely felhívja a nyugati kormányok figyelmét, hogy a békét illetően velük és csak velük tárgyaljanak. És itt megint csak a döbbenet játszhat szerepet az események felsorolása közepette. Hogy volt ez megengedhető? Hát nem az első ilyen áruló cselekedet után kellett volna a bilincsnek kattannia? Az ember nem hiszi el, hogy ilyen körülmények között ezt elnézték és cselekvőképtelenségükkel még bátorították is a felforgatókat.

Persze, közben Budapest forrong, de átlátszó az egész. Hasonlatos a manapság szervezett ellenzéki tüntetésekhez. Igen, fel tudnak mutatni pár ezer embert, akiket instruálni és megszervezni azért nem a világ csodája, de a sajtón, illetve aztán a történelmen múlik, hogy később ez hogyan rögzül az emlékezetben. Mert ma úgy hisszük, hogy óriási felfordulások kísérték 1918 októberét, csakhogy

Október 31-án a megvezetett, Budapesten tartózkodó katonák közül már sokan viselték ezt az utálatos jelképet, az őszirózsát. És amíg a bolsevizmus is kezdi felütni lassanként a fejét, az mindenki figyelmét elkerüli, hogy megalakult a szlovák és a jugoszláv nemzeti tanács is, súlyos területi követelésekkel. De kit érdekel ez Budapesten? Hiszen forradalmat kell csinálni!

Károlyi már polgártársakhoz beszél, és népkormányt emleget. A cél világos: mindent elsöpörni, ami Magyarországot jelentette ezer éven át, különös tekintettel a királyságra. Ez azonban még működő hadsereggel nem valósítható meg. Hiába Tisza István meggyilkolása, a hatalom megszerzése és Budapest meghódítása, a hadsereg még áll a vártán.

És ha valamit, ezt nem lehetett tűrni.

November elsején a hadügyminiszter, Linder Béla bejelenti, hogy a harctereken zajló csatákat azonnal be kell szüntetni. Azon harctereken, amelyek mindegyike távol helyezkedik el Magyarországtól. Ugyanő mondja november harmadikán, hogy ebben a háborúban nem az antant győzött – miközben még senki sem győzött, sehol –, hanem az emberiség közös ügye.

És hozzáteszi a legszégyenteljesebb mondatokat is, miszerint a béketárgyalásokon is ez az eszmeiség fog bennünket vezetni, ugyanis nem kell többé hadsereg és soha többé katonát nem akar látni.                                          .

Mintha csak tetézni akarná a hazaárulást, a pontot az i-re az teszi fel, hogy hirtelen felhangzik egy ellenséges ország himnusza, a Marseillase.

Miközben itthon tort ült a veszettség, az ország határait átlépték a románok, a szerbek és a csehek, és akadálytalanul haladtak előre. Linder és elvtársai bizonnyal koruk trudeau-i mentalitásával gondolkoztak, ami az ellenséget illeti, mely szerint ha megölöd ellenfeleidet, valójában ők győznek.

A Monarchia ezen események közben november 2-án megköti Diaz olasz főparancsnokkal a fegyverszüneti megállapodást, amelyben szó sincs Magyarország megszállásáról. A feltételek kemények, de összevethetetlenek mindazzal, ami végül hazánkra várt. A Károlyi-kormánynak viszont nem kell a Diaz-féle megoldás. Ők saját maguk szeretnének tárgyalni, hiszen mindenhez is értenek. Hadd ne hozzam elő az újabb és nyilvánvaló párhuzamot. És mivel Diazzal nem tud összeköttetést találni a vicckormány, ezért Franchet D’Espérey-től, a francia főparancsnoktól kérnek kihallgatást.

Ha léteznek igazán szégyenletes pontjai az október 31-től datálható eseményeknek, akkor ez a belgrádi találkozó mindenképpen azok közé tartozik.

Franchet D’Espérey, aki ellenség ugyan, de talpig katona, Szalonikiből érkezett, díszegyenruháját felöltve. Így találkozik azzal a szedett-vedett társasággal, akik elmondásuk szerint Magyarországot képviselik. D'Espérey az ezeréves birodalom méltó követeivel igyekezett tárgyalni, erre megkapta Károlyiékat. Csalódottsága és megvetése nem is lehetne nagyobb. Ahogy későbbi emlékiratokból kiderül, a beszélgetés egy pontján keserűen megjegyezte, hogy azért azt nem hitte, hogy a magyarok idáig süllyedtek.

Ebből jól már nem lehetett kijönni, ráadásul az a 18 pontból álló memorandum, amit felolvastak D"Espérey-nek, pontosan az a behódoló mentalitás volt, ami az elmúlt száz évben is jellemezte a magyar baloldalt.

Katasztrofális módon végződik a tárgyalás, a francia főparancsnok, látva tárgyalópartnerei inkompetenciáját, a végén már az elemi udvariasság szabályait sem tartja be.

Ahelyett, hogy zokszó nélkül elfogadta volna a kormány a Diaz-féle megállapodást, most sokkal súlyosabb következményekkel kell szembenéznie. Magyarországnak ki kell ürítenie minden területet a Szamostól a Maros-Tisza vonaláig, és a Duna folyásától a horvát határig.

Ez mind semmi ahhoz képest, hogy északról továbbra is özönlenek a csehek, keletről a románok, Újvidék pedig már szerb kézen van.

Rosszul értelmezett hazafisággal IV. Károly november 13-án lemond a magyar trónról, és ezzel lényegében minden ellenhatást megszűnik, ami a felfordulást akár csak névleg akadályozhatná. Amikor három napra rá összehívják az országgyűlést, hogy feloszlassák, akkor helyükre olyanok nyomulnak be, akiket senki sem választott, csak éppen a történések emeltek a felszínre, mint a víz a szemetet. A köztársaság kikiáltására pont megfelelnek.

És közben csak jönnek és jönnek a kisantant katonái. Károlyi, a meggyőződéses pacifista a Nemzeti Tanács ülésén felhívja a figyelmet, hogy természetesen felemelik óvó szavukat és

Mackensen

De a szégyen tovább üli hosszas torát. Mackensen tábornagy, aki csapatai élén pár évvel korábban felszabadította Erdélyt a román betörés után és védte az ezeréves határokat, legyűri hányingerét, és az akkor már köztársasági elnök Károlyival tárgyalásba kezd a német csapatok áthaladásáról. Mackensen várna valami szövetségesi megnyilvánulását, még ebben a helyzetben is, mire Károlyi közli vele, hogy internálják Fóton. Egy anekdota szerint erre Mackensen az egész magyarság ítéletét mondta ki, amikor az asztaltól felállva, Károlyi kéznyújtására a zsebébe tette kezeit: „Sok emberrel volt már dolgom az életben, de olyan férfival, akiből ennyire hiányzott volna a becsület, még nem találkoztam”.

A többi csak epilógus. Igaz ugyan, hogy Kun Béláék alatt tombolt a vörösterror, de – bár teljesen más elméleti hátteret adva az egésznek – a Vörös Hadsereg elkezdett harcolni a területi épségért és el is ért részsikereket. Kunék felelősségét cseppet sem csökkenti az, ha megjegyezzük, hogy az ősbűn Károlyit és bandáját terheli, akiknél többet senki sem dolgozott azon, hogy

az ezer éves állam széttördelésével.

Károlyi bűne olyan irtózatos, amivel szinte egyedül áll a magyar történelem gonosztevőinek nem kis lélekszámú szégyentáblájának elején.

Közös szégyenünk, hogy annyi ideig állhatott szobra az Országház mellett.