Prohászka Ottokár domborművénél

„A baloldal, s mára különösen a liberális értelmiség egyes tagjai – a jogosan felemlegetett, ugyanakkor a kontextusából kiragadott, ezáltal túldimenzionált zsidóellenessége mellett – két dolgot bizonyosan nem tudnak megbocsátani neki: egyrészt a szociáldemokrácia és az osztályharc kíméletlen és tűéles, intellektuálisan mélyen megalapozott kritikáját, valamint a haladásra, a technikai, társadalmi és kulturális változásokra, újításokra való nyitottságát.

Azt a gondolkodására jellemző korszerűséget, ami rácáfol arra a baloldali toposzra, ami a keresztény konzervatívizmust minduntalan a maradisággal, a múltba fordulással, a fejlődés elvetésével vagy elítélésével akarja azonosítani. Ugyanakkor Prohászkának éppen az volt a tragédiája, hogy saját kora egyházi vezetőinek is megakadt a torkán a fehérvári főpap munkásságának több emblematikus darabja. A modernizmusnak hadat üzenő X. Pius pápa vezette Apostoli Szék 1911-ben elítélte és a tiltott könyvek jegyzékére helyezte három, az egyház korszerűsítését is szorgalmazó írását, s Prohászka minderről a hivatalos sajtóból szerzett tudomást. A sors iróniája, hogy a huszadik század első felének óriási hatású avantgárd költője Guillaume Apollinaire 1912-ben született nagyívű költeményében, az Égövben így írt Piusról: »Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába / A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa«.

Mi, kései utódok mindezért vállaljuk a vitát, s megküzdünk Prohászka életművéért, tudva, hogy ami emberi, soha sem lehet teljes és tökéletes, de egykori püspökünk esetében a mérleg pozitív serpenyőjében ezerszer több van, mint a másik oldaliban. Ráadásul mai politikai küzdelmeinkhez is számos érvényes iránymutatást találhatunk nála, különösen is megvédendő keresztény kultúránkra vonatkozóan. Szerinte ugyanis az európai kultúra alapjait, gondolkozásunknak s érzéseinknek az alapelveit »az Evangélium adta, de a tudományos, gazdasági, állami, társadalmi fejlődés további szakaiban az Evangélium iránt változik az érzés s a befogadási képesség. Néha ez nagy, máskor meg alig van belőle, főleg amikor az érdeklődés egész az elkeseredésig földi célok elérésére irányul. Ilyenkor e belső kultúrának csendben kell tovább dolgozni, s meg kell várnia a maga idejét, tudván azt, hogy „még nem jött el az én órám” (Ján. 2., 4.), de azt is, hogy majd megjön.«

Úgy érezzük, éppen itt van az ideje.”