Macron kedvenc képviselőnője hülyét csinált magából a píszí nevében

„Mindenki tudta, hogy baromság a törvényjavaslata, de azért foglalkoztak vele. Kimondva-kimondatlanul természetesen nyilvánvaló volt, hogy nem azért aggódott Laetitia Avia, hogy esetleg kigúnyolják a délnyugati tájszólással beszélő franciákat. A riporternő toulouse-i volt. Tudni kell, hogy Toulouse eléggé gazdag francia város, Franciaországban nehéz megalázni valakit azzal, hogy szembesítik: ő toulouse-i. Semmilyen negatív konnotációja nincs, sőt. Nagyon is sőt. (Más lett volna a helyzet, ha mondjuk egy, a szegény országrészről származó, lens-i riporternőbe köt bele a sarokba szorított, szélsőbalos pártvezér.) De hát mindenki tudja, miről van szó. Hogy kik beszélnek kétségtelenül súlyos akcentussal. És hogy kiket akart védeni a törvénnyel a togói származású képviselőnő. A párizsi no-go zónák lakóit, az első, de sokszor még a harmadik generációs migránsok francia beszédét ugyanis alig lehet érteni. Ez a törvény őket védte volna. Macron képviselőnője mégis miért foglalkozna egy alapvetően jobboldali és gazdag francia várossal?

Amikor egyre nevetségesebb helyzetbe került Laetitia Avia, jött a nagy trükk: ő csak viccelt. A politikai korrektség elmebajában, amikor lassan senkit és semmit nem hagynak a nevén nevezni, teljesen logikus volt, hogy valaki az akcentusos beszédet is meg fogja védeni. És ki más, mint egy olyan politikusnő, akit a bevándorlás jó példájaként állítottak Macronék az egész világ elé. Észrevette (vagy pártja elmagyarázta neki), hogy nevetségessé vált és kitalált egy még nevetségesebb magyarázatot. Nem is akart ilyen törvényt, ez csak tréfa volt.

Szánalmas.

Most az egyszer megijedtek a píszi hősei. De csak azért, mert ügyetlenül csinálta. Nem a francia köztévé jól fizetett, toulouse-i riporternőjét kellett volna apropónak választani. Ez túl átlátszó. Vagy inkább túl gyáva, túl óvatos. Ha Laetitia Avia saját, gyerekkori lakóhelyének nyelvezete védelmében követelt volna törvényt, Franciaország nagy része fülét-farkát behúzva helyesel és aláírásokat gyűjt, hogy a Nemzetgyűlés soron kívül fogadja el a példátlanul fontos törvényjavaslatot.

Persze, nem kétséges: lehet még ilyen törvény. A píszí katonái nem állnak meg. Ha csendre intik őket, nemsokára még hangosabban folytatják. Egészen májusig. Úgy érzem, hogy utána kicsit halkabbak lesznek…”