Mitől volt stabil a Monarchia, Horthy és Kádár rendszere?

Tarján M. Tamás történész, a PPKE tanársegédjének írása

A Mandiner felületén a minap jelent meg egy érdekes interjú Csizmadia Ervinnel, aki a közelmúltban megírt műve címének megfelelően a beszélgetés során egy rövid teóriát is felvázolt a magyar politikai fejlődés logikájáról.

Levezetésében párhuzamot vont a dualizmus, a Horthy-korszak és a Kádár-rendszer belpolitikai erőviszonyai között, majd – a hasonlóság magyarázatát politikai tradíciónkban találva meg – ebbe a sorba a Nemzeti Együttműködés Rendszerét is beillesztette. Koncepciójában több olyan premissza is található, ami gyümölcsöző vitákra ad lehetőséget a történészek és politológusok számára, ám szerepel egy olyan is, ami egyértelműen hamis, sőt, meglátásom szerint – ha ezekben a rendszerekben tényleg a jelen előképét, vagy a jövőbeli politikai cselekvés mintáját keresnénk – kifejezetten káros következtetésekre vezet. Írásomat – kizárólag – ezen előfeltevés cáfolatának, a címben felvetett kérdés megválaszolásának szándéka inspirálta.

Csizmadia Ervin logikai koncepciója az alábbi előfeltevésre épül: „visszatérő társadalmi attitűd, hogy az emberek egy nagy párttól és egy nagy vezetőtől várják a közös problémák megoldását”. Mi következik ebből? Mindenekelőtt az az állítás, hogy a felsorolt politikai rendszerek a többségi akarat felhatalmazásán alapultak. Sőt, valójában ennél is több, itt a magyar politikai gondolkodás egyik, jelent is befolyásoló törvényszerűsége fogalmazódik meg: a fent nevezett berendezkedések szerkezeti hasonlósága a „néplélekből”, sajátos nemzeti tulajdonságainkból fakad.

Természetesen az elmúlt 150 év politikai átalakulásai az idézetből kiolvasható két megállapítást számos ponton vitathatóvá teszik – beszélhetünk -e tömegtámogatásról mondjuk a dualizmus korszakában, ahol a választásra jogosultak aránya 6% körül mozgott? –, de ha a fentieket úgy értelmezzük, hogy „a nagy párt és nagy vezető felé forduló emberek” csoportja az adott korban a választásra jogosultakat, vagy azok többségét, tehát a korszaknak megfelelő közakaratot jelenti, Csizmadia Ervin tételmondata ily módon sem állja ki a történelmi tényekkel való összevetést.

1. A dualizmus korszaka

A sorban első helyen álló dualista rendszer például nem is csupán egy, hanem mindjárt kettő „nép” – az osztrák birodalomrészen és a Szent Korona országaiban élő választói közösségek – akaratának ellenében született meg. Az 1850-60-as évek fordulójától zajló tárgyalási folyamat során a német ajkú osztrák polgárság a Habsburg-államalakulat centralizálását és tartományokra osztását támogatta, az egyes nemzetiségek a föderalizmust és az autonóm jogok kiszélesítését óhajtották, de a kiegyezéssel létrejövő korlátozott magyar szuverenitás minket sem elégített ki. Ez az általános ellenérzés a kedvező pillanatban, némi sietséggel megalkotott kiegyezési törvényre is rányomta a bélyegét. Azon túl, hogy alaki szempontból az 1867/XII. tc. sokkal inkább tekinthető egy jogszabály, vagy szerződés letisztázás előtt álló piszkozatának, mint kész alkotásnak, az alaptörvény több kiskaput is nyitva hagyott Ausztria és Magyarország együttműködésében, amelyek később heveny gyulladásban tartották a Monarchia testét. Ám a ma divatos szlogennel ellentétben

A nagyhatalmi koncert – gondoljunk csak Bismarck Ferenc Józsefnek küldött, kiegyezést sürgető üzenetére az 1866-os porosz–osztrák háború után – békét és egyensúlyt akart látni Közép-Európában, és ennek megőrzésére a Monarchiában látott garanciát. Ez döntőnek bizonyult. Ha ebben a pillanatban a magyar emberek valóban egy általuk nagynak tartott vezető felé fordulhatnak, az illetőt valószínűleg Kossuth Lajosnak hívták volna.

A dualista rendszer nem is tudott kilábalni abból a „gyermekbetegségéből”, hogy – a nemzetiségek protestálása mellett – még az államalkotó és mind nagyobb relatív többségbe kerülő magyarság is a függetlenségi – de legalább perszonálunióra vonatkozó – követelések híve lett. A nagyhatalmak által diktált kényszer nem bírt legitimáló erővel a közvélemény többsége előtt. Ebből eredően a belügyekben szinte korlátlanul szuverén, de kevés társadalmi szövetségessel bíró magyar kormány rászorult arra, hogy az országgyűlési választások során változatos módon manipulálja a szavazói akaratot: nyílt voksolással és az ehhez társuló – választásonként eltérő mértékű és erőszakosságú – karhatalmi „befolyásolással”, a politikai szabadságjogok korlátozásával, a közigazgatás pártcélokra történő felhasználásával, a versenytársak kampányának adminisztratív akadályozásával, és mind közül a legsúlyosabb következménnyel járó módszerrel, a választójog befagyasztásával.

Így született meg az 1870-es évek közepére az a stabil belpolitikai struktúra, amelyet Csizmadia Ervin a jelenlegi állapotok előképének tekint, és amely a születés pillanatában foglyul is ejtette a hatalom birtokosait. Ahogy fentebb utaltam rá, ebben a korszakban a választásra jogosultak aránya 6% körül mozgott, ráadásul – az 1874-es törvény sajátosságai miatt – az utolsó, 1910-ben tartott választásokig csökkenő tendenciát is mutatott. A dualista rendszer, amely az általam vitatott koncepció szerint a többségi akarat felhatalmazásán alapult, nem tudta átvágni azt a gordiuszi csomót, hogy az általános európai trendeket követve – és a tömegek igényeinek engedve – növelje a szavazásra jogosultak arányát, és ezzel egy időben megőrizze stabilitását. A bővítésben a korszak politikusai olyan súlyos kockázatot láttak, ami még az 1906-ban hatalomra jutó, elvileg függetlenségpárti ellenzéki koalíciót is meghátrálásra késztette a választójogi reform terén.

Ennek eredményeként a 20. század első évtizedében az ország vezető politikusai – például a fent említett koalíciós kormány belügyminisztere, az ifjabbik Andrássy Gyula – egyszerre szembesültek a politikai berendezkedés nyomasztó elavultságával és az érdemi változtatás lehetetlenségével. A koalíció, mely 1906-ban az általános választójog bevezetésére kért felhatalmazást, nyíltan beismerte, hogy a választói kör bővítésére csak a szavazás kimenetelének – cenzussal és többes szavazat bevezetésével való – befolyásolása mellett lát lehetőséget. Minden más elképzelésben a külsőleg stabilnak tűnő rendszer halálát látták. Engedmények terén sokkal messzebb az 1913-as, gyakorlatban sohasem alkalmazott törvény sem jutott. Mindez azt eredményezte, hogy a 19. századi elitpártokkal szemben úgy született meg a szélesebb népakaratot tükröző tömegpolitizálás Magyarországon, hogy az új szereplők pozíciójukból adódóan

miután a hivatalos politikai versenybe nem kapcsolódhattak be. Ez egészségtelen helyzetet eredményezett, hiszen a kormányok által hangoztatott nemzeti jelszavakat a maradiság mellékíze keserítette meg, az alapvetően polgárosodást szolgáló ellenzéki progressziót pedig a nemzetvesztő szándék vádja feketítette be a közbeszédben. A Kölcseynél még harmóniában álló „haza” és „haladás” jelszavai végleg elveszítették komplementer jellegüket, és ennek a szakadásnak máig tartó következményei vannak.

Az elmaradt reformok iránti követelések a különféle szervezkedések, tüntetések, politikai válságok képében már a világháború kitörése előtt feszítették a dualista állam testét; az 1918-ban elszenvedett katonai vereség végül a régóta készülődő robbanásnak a lehető legszerencsétlenebb forgatókönyvét valósította meg.

A politikai térben egy évszázada parázs vita zajlik arról, hogy a történelmi Magyarország összeomlásáért a forradalmi vezetés elhibázott stratégiája, vagy pedig a dualizmus elitjének hibás – más interpretációkban „bűnös” – kormányzása volt -e a felelős? Akárhogy is vélekedjen erről az olvasó, azt kénytelen beismerni, hogy a kiegyezéssel létrejövő újkori – polgári – berendezkedés 50 év alatt nem tudta ellensúlyozni a szövetséges nagyhatalmakkal szembeni kiszolgáltatottságát. Addig létezhetett, míg a kedvező európai viszonyok fenntartották. Másrészt lehet tehetségtelenséggel, vagy – vérmérséklet szerint – akár a nemzet cserben hagyásával vádolni az 1918 őszétől hatalomba emelkedőket, de egyúttal azt is be kell vallani, hogy az 50 évig óvott rendszer már a végzetes óra előtt cserben hagyta Magyarországot. Ebben pedig a többségi akaratból fakadó stabilitás hiánya is szerepet játszott, tehát éppen abban szenvedett szükséget a dualizmus rendszere, amit Csizmadia Ervin alapvető tulajdonságaként nevez meg.

2. A Horthy-rendszer

A Horthy-rendszer esetében a tömegtámogatásra vonatkozó premisszát már a korszak politikusai által felállított politikai axióma cáfolja. A „leválthatatlan kormánypártot” megszervező keresztény-konzervatív elit – így Bethlen István is – 1918–19 után a dualista rendszer összeomlását, az őszirózsás forradalmat és a tanácsköztársaságot a tömegpolitizálás szükségszerű következményének tekintette. Az előző berendezkedés tehát szerintük nem a népképviselet kiterjesztésének halogatásával követett el hibát, hanem azzal, hogy elveszítette az erőfölényt a társadalmi akarattal szemben; ily módon valójában a betegség tünetjelenségét nevezték meg a kór okaként, és érvet találtak egy elhibázott hatalomgyakorlási technika fenntartására. Így esett meg, hogy 1921 végén, a választójogi törvénytervezet – nyugodtan mondhatjuk: kormánypártok által elszabotált – vitájában az Országház falai Tisza Kálmán 1874-ben, még a régi, Sándor utcai Képviselőházban elhangzott szavait visszhangozták, miszerint

E felfogás nyomán született meg a politikai berendezkedést konszolidáló, annak Csizmadia Ervin által kiemelt jellemvonásait megadó 1922-es rendelet, mely a bethleni indoklás szerint azért állította vissza a manipulációnak széles teret adó nyílt szavazást, mert „a titkolózás nem fért össze a magyar ember egyenes jellemével.” Ez a rendszer sem a többségi akaratból fakadó stabilitásra épült. Valójában a később leválthatatlannak bizonyuló kormánytöbbség azt a felfogást képviselte, hogy a kontrollálatlan választói akarat veszélyforrás, és fenyegetést jelent a stabilitásra; ha a hatalom felhagy a manipuláció eszközével, azzal az összeomlást készíti elő.

Ilyen értelemben a keresztény-konzervatív rendszer a dualizmuskori berendezkedés örökébe lépett, csak a legitimációs érv változott: a történelmi országterület megőrzésének célját a forradalmi felforgatással szembeni védekezéssel cserélték fel. Ennek a korszaknak a társadalmi problémái persze jóval összetettebbek annál, hogy azokat a választói akarat korlátozására vezessük vissza. A Horthy-rendszer megsemmisülésének elsődleges oka is abban keresendő, hogy két – gyilkos ideológiák révén felemelkedő – birodalom roppant fogaskerekeinek közé szorultunk.

A 20. század totalitárius felfogásához híven nagyhatalmi kiszolgáltatottságunk – 1945 előtt és után egyaránt – már nem csupán gazdasági erőforrásaink és katonai erőnk korlátlan kiaknázását eredményezte, mint az első világháború alatt, hanem mindennapi életünk, legbelső tereink erőszakos és tartós átformálását is. Ilyen erők tomboló viharában a népakarat irreleváns, a hibás minta követésének jelentősége szinte elhanyagolható. Ám Csizmadia Ervin levezetésével szemben így is fontos hangsúlyozni, hogy a Horthy-korszak politikai berendezkedése is a választói akarat manipulálásában, és nem a tömegek tényleges megnyerésében látta a stabilitás megőrzésének kulcsát. Ilyen értelemben is tekinthetünk rá tradícióként, de ebben az esetben lekopik róla a transzcendens máz és a népakaratból fakadó legitimitás.

3. Kádár évtizedei

Tekintettel arra, hogy a szocializmus évtizedeiben a diktatórikus hatalom hogyan rombolta le az évszázadok alatt szerves módon fejlődő magyar társadalom és identitás tartóoszlopait – szívós küzdelemben hogyan semmisítette meg vagy korrumpálta többek között a hagyományos paraszti gazdálkodást, a közösségi együttélés formáit, a nemzeti együvé tartozás gondolatát –, a sorban következő, harmadik stabil rendszerrel való esetleges rokonság aligha hordozhatna bármiféle pozitív tartalmat.

Még kevésbé felel meg a népakarat kritériumának.

hiszen jelenleg, 2018-ban magából a kádári berendezkedésből sem konkretizálható semmiféle pozitívum. Ez a politikai rendszer, melyet szintén a világpolitikai csillagállás kényszerített Magyarországra, hamis dilemmákkal és rossz alkukkal terhelte meg a társadalmat: a szabad akaratért cserében kínált viszonylagos jólétet, gondoskodást, anyagi értelemben vett biztonságot.

A Kádár-rendszer lényege éppen az volt, hogy a Csizmadia Ervin által cselekvőként bemutatott emberek lemondtak arról a jogról és felelősségről, hogy vezetőiket maguk válasszák meg – ebben rejlik a rendszerváltás utáni átmeneti két évtized legtöbb nyomorúságának eredője. A kádári berendezkedés konszolidációja és stabilitása a 20. század leghosszabb távú következménnyel bíró tragédiája.

*

Amennyiben tehát felelősen gondolkodó államférfiak történelmi tanulságokra kívánják alapozni a demokratikus Magyarország kormányzását, ezeknek a rendszereknek a hatalomgyakorlási technikáiban sokkal inkább intő, mintsem követendő példákat kell látniuk. Meg kell érteniük, hogy ezek a berendezkedések nem a népakaratra, hanem annak – koroknak, viszonyoknak megfelelő módon eltérő – manipulálására alapozták stabilitásukat. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalom ezekkel a politikai rendszerekkel engesztelhetetlenül szemben állt, de még csak azt sem, hogy ezek a rendszerek egyetlen pillanatig sem élvezhették a többség támogatását. Ki merné azt állítani, hogy az 1938–41 közötti revíziós sikerek idején Imrédy Béla, Teleki Pál, vagy Horthy Miklós népszerűtlen lett volna? Ki vonná kétségbe Kádár János legitimitását a fridzsiderszocializmus 1970-es évekbeli csúcspontján?

A valóban meglévő, csak Csizmadia Ervin koncepciójával ellentétben kevéssé pozitív történelmi párhuzam lényege abban áll, hogy ezeknek a stabilnak mondott politikai rendszereknek a létrehozásában és fenntartásában a választói akarat nem játszott valódi szerepet, és fejlődésükre sem gyakorolhatott érdemi befolyást. A népakarat abban az esetben sem nyert „bizalmat” a hatalomtól, amikor kontrollálatlan megnyilvánulásával már jó eséllyel a fennálló rendet támogatta volna.

Ezt a közös jellemvonást – objektivitásra törekedve, a történelmi körülmények figyelembe vételével – az egyes rendszerek esetében eltérő mértékben kell kritikával illetnünk, de ha példaként jönnének számításba, a jövőre nézve minden esetben elfogadhatatlannak kell tartanunk. Ha e három rendszer önfenntartó stratégiáját – amit egyébként mindhárom esetben Magyarország geopolitikai helyzete befolyásolt leginkább – a népakarat hamis nimbuszával ruházzuk fel, azzal csak az öncélú hatalomgyakorlás számára gyártunk ideológiát, és olyan káros beidegződéseket erősítünk, melyek legfeljebb az önbecsapásra alkalmasak, és válságos történelmi szituációban összeomláshoz vezethetnek. Másfelől ha elhisszük azt, hogy önmagában a leválthatatlan monolit kormánypárt és/vagy az élet számos területére betüremkedő etatista kormányzás csodaszer, mi több, szükségszerűség a magyarság számára, ha automatizmusokra alapozzuk jövőnket, újra abba az iskolapadba kerülünk, amelyben a 20. századtól számos fájdalmas leckét kaptunk.