10000 óra

„Egy gyermek 17280 órát tölt el az iskolában.

Ha még csak napi átlagosan 6 órával is számolnánk, még akkor is 12960 órát kapnánk, de a napi 8 óra igen reális – és így is igen alacsony – szám.

Ahogyan Alice Miller kristálytisztán kifejtette Szabadulás az önvád börtönéből című esszéjében, az embernek nehezére esik együttérzést tanúsítani a gyermek iránt, mivel gyermekként – szembesülve a kegyetlenséggel és kényszerrel – tehetetlenségében elfojtotta és internalizálta fájdalmát. Talán olvasóim közül többeknek nehezére eshet valóban átérezni, mit is jelent, amikor elrabolnak az ember életéből 17000, soha vissza nem szerezhető órát, mivel e vérlázító rablás áldozataként, iskolás gyermekként ezt ők is racionalizálták, normalizálták. (...)

Elraboljuk tőlük gyermekkorukat. A bűntett, amit társadalmunk legvédtelenebb csoportja ellen, a fiatalabbak ellen követünk el olyannyira kegyetlen és barbár, hogy a jövő generációja szörnyülködve fog visszatekinteni ránk. A gondolat, hogy az állami oktatás mellett civilizált világnak nevezhetjük magunkat, egyszerűen nevetséges.

Egy szabad, egy valóban civilizált világban gyermekeink felnőtt korukra talán valóban világszintű mesterévé válhatnának a számukra érdekes szakmának, művészetnek vagy tudománynak. Ehelyett, eltiporva a gyermekek és a szülők választási jogát, illetve a gyermekek elméjét a legnagyobb tömeggyilkosnak és rablónak, az Államnak adva, a fiatalok droghasználókká vagy játékfüggőké válnak, attól a fájdalomtól menekülve, ami életük 17000 visszaszerezhetetlen órájának elrablásából és teljes gyermekkorul eltulajdonításából fakad – amelyet szótlanul hagytunk.”