Így végeztük ki magunkat

„Először csak félve megkérdezték, hogy biztosan van Szentháromság? És nem baj, ha az Oltáriszentség tisztelete helyett emlékvacsorát rendeznek? Aztán eldugott egyetemek mélyén, ódon dolgozószobákban kisütötték, hogy a tudomány mindent felülír, és hogy el kell takarítani az útjában álló akadályokat. Hogy az észlelés maga a tapasztalat, és hogy csakis a döntéseink számítanak, minden az emberben dől el. És a legfontosabbat is kimondták, először csak félve, óvatosan: hogy a világ megismerhető. Hogy abszolút tudás szerezhető mindenről, és hogy az ember előtt nincsenek zárt zsilipek, mindent felderíthetünk, mindenbe belekukkanthatunk. De akkor még úgy tűnt, eddig és nem tovább.

Aztán azt mondták, hogy az egyház furcsa tákolmány, sok-sok különös szerzettel. Hogy a bűnök ott fészkelnek a leginkább, és hogy ezért el kell tiporni a gyalázatost. Hogy az embernek ki kell lábalnia a maga okozta kiskorúságból. Azt is mondták, hogy Isten csak megteremtette a világot, aztán hátralépett, és félszeg mosollyal mustrálgat bennünket. És azt is mondták, hogy vissza a természetbe, meg hogy mindenki támaszkodjon a saját maga értelmére. Súgtak-búgtak és kisütötték, hogy minden emberi lény a születésénél fogva egyenlő, méltósága van, és az abesszín újszülött lényegében semmiben nem különbözik a Napkirály gyermekétől. Meg azt is mondták, hogy a társadalmat nem vezetni, irányítani kell, hanem szerződést kell kötni az emberekkel, akik pontosan tudják, mi a jó nekik. Írtak, szerkesztettek enciklopédiát, amelyben a racionalitás, a józan ész győzelmét hirdették a hagyományok és a szokások felett. De akkor még úgy tűnt, eddig és nem tovább.

Aztán váratlanul megragadták a hatalmat. És el is tiporták a gyalázatost. A papokat kivégezték, Istent kiűzték a templomokból, és kézen fogva bevezették a Legfőbb Lényt. Kivégezték a királyt, és sorra az állam vezetőit. Kivégezték az arisztokratákat, a diplomatákat, a települési vezetőket, aztán a polgárokat, parasztokat is. Mindenkit, aki nem értette meg, hogy a közjó az első. És hogy mi a közjó, azt ők mondják meg. Szigorúan az emberiség és a boldog jövő érdekében. De akkor még úgy tűnt, eddig és nem tovább.

Egyszerre kiderült, hogy Isten halott. Hogy soha nem is élt. És hogy a vallás magánügy, a nép ópiuma. Hogy csak a társadalmi osztályok léteznek, minden más tévút, kelepce. Azt mondták, hogy a javak rosszul vannak elosztva, és hogy van egy öntudatos társadalmi csoport, a munkásság, amely majd mindent jóvátesz, és a folyamat végén eltűnik az ember és ember közötti különbség. Nem lesznek nemzetek, nem lesznek gazdagok és szegények, mindenki igényei és szükségletei szerint vesz el a közös javakból. De akkor még úgy tűnt, eddig és nem tovább.(...)

Aztán azt mondták, hogy elég a vérontásból, ők szórakozni szeretnének. Hogy adj esélyt a békének, és képzeld el, hogy minden ember békében él. És tálcán kínálták az élvezeteket, azt mondták, mindent szabad, ami másnak nem árt. Szabad drogozni, az utcán inni, szabad szexelni mások előtt, azonos neműekkel, állatokkal és halottakkal, mindent szabad. Kihirdették, hogy csak az ember létezik, nem fontos, milyen nemzethez tartozol, hol élsz, kik voltak az őseid. Semmi nem fontos, csak a pillanat. Azt élvezd, merülj el benne, szippantsd magadba, és ne foglalkozz a holnappal. De akkor még úgy tűnt, eddig és nem tovább.

És jöttek az első idegenek, akik helyettük elvégezték a munkát. Aztán hozták a hozzátartozóikat is. Éhesek és kócosak voltak, de boldogok – a mieink pedig kövérek, gazdagok és egyre boldogtalanabbak.

Hogy mi következik? (...)

Eltűnnek a határok, a nemzeti kormányok. A hadsereg, a rendőrség nem tudja megvédeni a normális embereket a nem normálisoktól. Az idegenek tovább sokasodnak, egy idő után többen lesznek, mint mi. Megváltozik az állam irányítása, felcserélődnek a nyelvek, végül a teljes kultúránk és civilizációnk összezsugorodik. Egyetlen árucikk leszünk a polcon, egyetlen áru a széles kínálatból. A végén pedig eltűnünk, mintha soha nem léteztünk volna, és jönnek mások, jönnek az éhesek, a mohók és az erősek, hogy aztán majd őket is felváltsa valami más, valami új.

Hogyan jutottunk el idáig?

Talán nem kellett volna megkérdőjelezni, hogy van-e Szentháromság.”