Lehet, hogy a mai politika új törésvonala az absztrakt és a konkrét politikai alkat és karakter közé került?
A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása
Amikor mai korunk nagy léptékű változásainak magyarázatát keressük, ritkán kerülnek szóba az emberi (politikai) karakterek. Minden egyébről szó van: geopolitikai változásokról, ideológiáról, gazdaságról, társadalmi szempontokról – a karakterek kérdése azonban túl puhának tűnik ahhoz, hogy komolyan számoljunk velük.
Messziről kezdünk: a 2. világháború utáni demokráciákat nem kis részben az működtette, hogy az egymással rivalizáló politikai irányzatokat alkotó politikai karakterek nem estek túl távol egymástól. Azaz egy liberálist, egy konzervatívot és egy szocialistát ideológiai különbségek elválasztották ugyan egymástól, de ezek nem voltak akkorák, hogy ne tudtak volna szót érteni egymással. Ez a világrend kifejlesztette az ideologikus gondolkodást vagy az ideologikus karaktert. Hogyan is írta a nagy konzervatív-reakciós gondolkodó, Gilbert K. Chesterton? A határ egyesít. Tökéletes megfogalmazása egy helyzetnek, amelyben világosak az (ideológiai) határok és ez nagymértékben stabilizálja a helyzetet.
Az ideológiai határok fenntartásához persze kell még valami, egy közös kiindulópont. Nevezzük ezt fogalmi gondolkodásnak. Teljesen mindegy megint csak, hogy milyen értékrend nevében, a lényeg, hogy fogalmilag képesek gondolkodni a politikai paletta különböző pontjain álló személyek. A fogalmiság tehát megint csak nem elválaszt, hanem összeköt. Mai szóval ezt a szituációt úgy mondanánk: konszenzus.
S épp ez a konszenzuális jelleg veszett el az elmúlt évtizedben. Sokan ebből az évtizedből (a pártpolitika szintjén) azt érzékelik, hogy „ma már nem számít a baloldal-jobboldal törésvonal”. De ez így nem elég pontos. Merthogy mi nem számít belőle? Azért érezzük, hogy kiürült ez a dichotómia, mert többé nem képes határokat kijelölni, s pláne nem egyesíteni.
A legkomolyabb tünet, hogy
Ha valaki sokat olvas Soros Györgyöt, az egyik legérdekesebb felvetésének azt tarthatja, hogy míg a demokráciákban van, addig a diktatúrákban nincs fogalmi gondolkodás. Soros azonban keveset foglalkozik azzal a nem kis problémával, hogy mi van a diktatúrákból demokráciákká váló országokban? Ott vajon az intézményesített átmenettel párhuzamosan létrejönnek-e a fogalmi gondolkodás feltételei?
Elnézve a magyar példát, azt mondhatjuk: átmenetileg igen, de tartósan korántsem. A magyar rendszerváltás ugyanis eléggé pontosan adaptálja a nyugati intézményeket, s azon belül a nyugatias politikai irányzatokat. De a karakterek mélyére nem tud hatolni. Ha odáig hatolt volna, mára nem állt volna elő az a helyzet, hogy a fő törésvonal nem az egyes ideológiák, hanem a politikai karakterek között áll fenn.
S ez már valóban politikai pszichológiai kérdés is. Lehetséges-e egy fogalmi gondolkodási hagyományokkal csekély mértékben rendelkező országban ezt a hagyományt utólag, a demokratizálással párhuzamosan előállítani? Vagy megkerülni? S egyáltalán: elvárható-e, hogy olyan országban, amely mindig történeti kérdésekkel (területvesztésekkel és egyebekkel) foglalkozott, egyszer csak ez a gondolkodási hagyomány eltompuljon, s átadja a helyét a liberális demokrácia működtetéséhez szükséges absztraktabb gondolkodási készségeknek?
Nem kétséges ugyanis, hogy
s arra, hogy ezekben egyaránt higgyen valamennyi releváns irányzat.
Ámde ehhez a hithez (mert persze ez is egy hit, még ha meglehetősen szofisztikált is) hosszú időszak alapozó munkája szükséges. Ilyen alapozás nélkül egészen egyszerűen nem jöhet létre két vagy több, egymással vitában álló, de nem végzetesen elkülönülő politikai karakter.
Ha tehát visszatérünk kiinduló kérdésünkre, akkor azt válaszolhatjuk: a politikai karakterek szintjén a magyar rendszerváltás csak rövid ideig teremtett konszenzust. A fogalmi-absztrakt gondolkodás nem vált a rendszer részévé, így viszont a demokratizálódás lényegi támasztéktól fosztotta meg magát. A törésvonal a fogalmi és a nem fogalmi módon gondolkodó emberek közé helyeződött, s ez a két csoport egyszerűen nem érti egymást.
Lehet, hogy a három nagy ideológia – s velük a fogalmiság-alapú politika – kora tényleg lezárult? S lehet, hogy a mai politika új törésvonala az absztrakt és a konkrét politikai alkat és karakter közé kerül? S lehet, hogy ezek ketten semmit nem értenek a másikból?
A Vekker legújabb adásában Máthé Zsuzsa beszélt arról, hogyan és miért vállalta a parlamenti munkát a KDNP-frakcióban. A beszélgetésben szó esett hitről, politikáról, közbeszédről, a kereszténydemokrácia jövőjéről, valamint a Fidesz–KDNP ellenzéki szerepéről is.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Egyelőre podcast-műsorokkal. Aztán majd teljes életnagyságában visszatér a politikába -- ez a sejtésem.
A DK egykori elnöke arra is igyekezett választ adni, hogy miért él az a köztudatban, hogy minden politikus hazudik.
Azt azonban leszögezte, hogy nem szakad el végleg a színészettől.
Választások után: kétharmad, széthulló bizalom, és egy ország, amely még keresi az egyensúlyt a politikai történések és a társadalmi törésvonalak között.
Mint kiderült, összesen több mint nettó 1,1 milliárd forint értékben kötött szerződéseket a Balásy Gyula érdekeltségébe tartozó kommunikációs cégekkel.
Az első félidőben Marcus Rashford és Ferran Torres is betalált.
