Otthonápolás, avagy a legkisebb rossz

„Miért nem megy el dolgozni? Miért nem adja intézetbe? Nem egyszer szegezhették már ezeket a kérdéseket a hozzátartozóikat otthon ápolóknak, ha nem épp a közvetlen környezetükből, akkor egy-egy otthonápolásról szóló cikk kommentszekciójában biztosan találkoztak már értetlenkedőkkel. Összeszedtük ezeket a kérdéseket, és összegeztük a válaszokat is.

A lehető legrosszabb emberi reakciók egyike, amikor egy történet hallatán elkezdünk ismeretleneknek tanácsot osztogatni, sőt mi több, egyből azt is megjósoljuk, hogy fog telni a hátralévő élete, ha így folytatja. Mindeközben természetesen egy percig sem próbáljuk magunkat igazán beleképzelni a másik bőrébe, és talán az ismereteink sem elegek ahhoz, hogy életmód tanácsokat osztogassunk embereknek, akik olyan helyzetbe kerültek, amilyenben mi még soha nem voltunk.

A legtöbben el sem tudjuk képzelni, miből áll egy ember 24 órája, akinek egy családtagja valamilyen oknál fogva képtelen magát ellátni. Az önellátásra való képtelenség széles skálán mozog: a testi és/vagy szellemi fogyatékosságtól kezdve a demecián át egészen a kómáig rengeteg esete és súlyossági fokozata létezik.

Az otthonápolás egyetlen óriási, soha véget nem érő műszak. Magyarországon jelenleg kb. 45 000 ember ápolja otthon tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos hozzátartozóját. Ebből kb. 12 000 szülő – nagyrészt édesanya – ápolja otthon súlyosan-halmozottan sérült gyermekét.”