„Úgy tűnik, Viktor a Lenin-rendre hajt” – kíméletlenül beleállt Orbánba a lengyel külügyminiszter
Újabb ütést mértek a lengyel–magyar barátságra.
Nem a szellemi teljesítmény hiányzik, hanem a szükséges mérce.
„A tények arról tanúskodnak, hogy a felvilágosodás vállalkozása a maga egészében illuzórikus, méghozzá a szó nagyon szigorú értelmében: nem csupán gyakorlatilag kivihetetlen, hanem tartalmát elvben sem lehet koherens módon meghatározni.” (Márkus György: A szabadságról)
Babarczy Eszter két cikkben is számon kéri a NER filozófiáját és a jobboldali filozófiai, kulturális teljesítményeit. Az első a „Hol van a NER filozófiája?” címmel látott napvilágot. Ebben – formálisan legalábbis – Lánczi Andrással vitatkozik, azonban nyilvánvaló, hogy szándéka ennél jóval messzebbre megy. Erre szeretnék reagálni alább.
A cikk a következő kérdéssel kezdődik: „Keresem azt az elméletet, amely a NER illiberalizmusát támasztja alá és felveszi a versenyt több száz év intézményesedett liberális európai kultúrájával.” Majd nekiáll összekeverni a fogalmakat. Elítéli azt a gyakorlatot, mely szerinte kétségbe vonja „Magyarország kormányai által is törvénybe iktatott értékeket”. Értékeket azonban nem lehet törvénybe iktatni. Tán szabad itt Hegelre hivatkozni, aki a Jogfilozófiában kijelenti: „A morális szempont és a morális parancsok, mivel az akarat legsajátabb szubjektivitása és különössége szerint illetik, nem lehetnek a pozitív törvényhozás tárgya”. Azaz a szavakban, mint „emberi méltóság” vagy „szabadság”, megegyezhetünk, ám azok tartalma különböző lesz. Például én is hiszek az emberi méltóságban mint értékben, ám ebből számomra nem következik, hogy a börtönben a rablógyilkosoknak kényelmes cella járna, amint azt az EU Bírósága volt szíves megállapítani. Én is hiszek az egyéni szabadságban, ám számomra ez nem jelenti a tinédzserek nemváltó hormonkezelését és műtéteit, nem beszélve a Pride-ról.
A szabadság, mint arra Márkus – aki tán a Lukács-iskola legokosabbja, beleértve magát Lukácsot is – az idézett tanulmányában rámutat, igencsak kétséges és fogalmilag tulajdonképpen megalapozatlan fogalom.
Törvénybe az fogalmazható meg, hogy mit szabad. És ez óriási különbség. A morális „értékek” „jogként” kodifikálása abszurditásokhoz vezet és önmaga ellentétébe fordul, kirekesztővé válik, a sajátosan felfogott „rosszak” elítélésévé, ellenük folytatott boszorkányüldözéssé. Ez vezet a „jók” kisebbségének diktatúrájához, ahol megkérdőjeleződik a szólásszabadság, az önvédelem legalitása és végezetül maga a hatalom demokratikus legitimitása is.
„...szerintem például az emberi méltóság és autonómia kantiánus elvei az emberi természet, igények és lehetőségek filozófiáját alkotják” – írja Babarczy, majd sorolja mindazon liberális szerzőket, akiket szerinte nem haladott meg – mert nyilván nem lehet őket meghaladni – a gondolkodás története.
Ez természetesen filozófiatörténeti tévedés. A felvilágosodás nagyjait sokan és joggal kritizálták – meghaladták, ha tetszik. Kant morálfilozófiáját például szinte mindenki, Hegeltől Nietzschéig és Heideggerig vagy Husserlig, amikor üresnek és doktrinernek titulálták azt. Különösen Nietzsche az, aki az egész morált és annak eredetét kétségbe vonta.
Zárójel. Nagyon nehéz nem gondolni Nietzschére most, amikor annyit hallunk a nyugat, a fehér ember „adósságáról” a harmadik világ népei iránt. Ő ugyanis a bűn (Schuld) legfőbb morális fogalmának eredetét a nagyon is materiális „tartozás” (Schulden) fogalmából eredezteti. Ebből fakadóan a büntetés az adósnak jár. Az általában felfogott bűn (adósság) az egyik fő érv manapság a migráció elfogadása mellett. Zárójel bezárva.
„Keresem azt a tárgyilagos racionalitást, az emberi igények és lehetőségek azon meggyőző elméletét, amely a NER illiberalizmusát támasztja alá és felveszi a versenyt több száz év intézményesedett liberális európai kultúrájával.” Elárulom: hiába keresi, mert nincs olyan; és azért nincs, mert nem lehetséges. A morál teoretikusan megingathatatlan megalapozására számos vagy inkább számtalan kísérlet történt, amióta a felvilágosodás prófétái Istent mint legfőbb törvényalkotót elvetették. Ezek közül liberális körökben a legdivatosabb Kant édes-bús ábrándja az emberi szívbe plántált erkölcsi parancsokról. Ezek egyike sem állja ki a filozófiai vizsgálódás próbáját.
Ami az illiberalizmus teoretikus megalapozását illeti, az bizony – a modernitás normáinak megfelelően – kritikai, és ami tán még fontosabb, történeti jellegű. „A dolog története maga a dolog” – mondotta megfontolandó módon Hegel.
Amikor a felvilágosodás-projekt elkezdődött, az ember még büszkén ugrált az üres ég alatt, mert megölte Istent. A morál teoretikusai pedig könyveket írtak és azokban vázolták, miképpen is kéne élni. Tellett-múlott azonban az idő és a történelem tette a dolgát. Az eszmék kiléptek a könyvek lapjairól és a materiális valóságban is hatni kezdtek. Mészárlások, világégések követték egymást, míg eljutottunk a máig, és láthatjuk, hogy a sikeres liberalizmus elhozta a hülyék mennyországát – ahogyan Arendt nevezte. A liberalizmus klasszikusai – akik, mint Kant vagy John Stuart Mill, elutasították például az általános választójogot – minden bizonnyal elrettennének, ha a látnák a mai világot és elutasítanák, hogy mindezt ők akarták.
Ám most fenyegetve érezzük magunkat. Biztonságunk oda, a jövő veszélyekkel teli. Legyenek ezek a veszélyek környezetiek, nukleárisak vagy túlnépesedésiek – nincs rájuk érvényes, észszerű válasz a hatalomra jutott liberalizmusban. Márpedig ha a ház magától összeomlik, akkor bizonyára az alapjaival van baj. Tulajdonképpen – a praxis számára – tökéletesen mindegy, hogy mi/mik voltak a liberálisnak mondott demokrácia teoretikus alapjai: ha ide jutottunk, akkor valami nem működik. Babarczy azt írja: „Ha nem léteznének (néha abszurd) social justice warriorok, azt alt-right kifogyna a mondanivalóból...” De, léteznek. Sőt, egyre több van belőlük, olyannyira, hogy a jogként forgatott morál segítségével egyre nagyobb befolyásra is tesznek szert.
A liberalizmus létrehozott egy csomó veszélyes problémát, amikkel semmit sem tud kezdeni. Ez maga a bukás, minden morális pöffeszkedés ellenére. És nem, nem az a megoldás, hogy még több liberalizmus kell, mert – mint mondják – minden rendben lenne, ha nem lennének fasiszták.
akkor is, ha néhány ábrándos léleknek ez rosszul esik, vagy nagyeszű teoretikusok reputációjukat féltik.
„Én csak felteszem a kérdést, vajon hol vannak azok a kulturális teljesítmények, amelyeket a most fellángolt kultúrharcban védelmezni és támogatni kívánnak a kormány támogatói” – kérdezi végül Babarczy Eszter.
Úgy vélem, a kérdést meg lehet fordítani. Hol vannak a kormányellenes szellemi „teljesítmények”? Egyáltalán, mit ért Babarczy a „szellemi teljesítmény” alatt? Esterházy és Nádas regényeit? Heller stikában újraírt könyveit? Ők például szerintem olvashatatlan, maximum közepes írók. Várnunk kell néhány száz évet, mire eldől, mi volt ma teljesítmény. Az, hogy Babarczy szerint nincs szellemi teljesítmény a jobboldalon, szerintem meg a baloldalon nincs, az semmi mást nem jelent, mint hogy különbözik az ízlésünk.
Nem a szellemi teljesítmény hiányzik ugyanis, hanem a szükséges mérce. Nem tudjuk megmondani, hogy mi a művészet, mi a filozófia, így egyénileg kell döntenünk. Az más kérdés, hogy akiket Babarczy nagyra tart, azokat tanítják az iskolában; akiket én tartok nagyra, azok közül csak néhányat. De erről nem a „teljesítmény” tehet, hanem a kultúrpolitika.