Debrecenben tüntet anyák napján Magyar Péter – övcsatos plakátokkal várták a helyiek
Kósa Lajos szerint erre a napra tüntetést szervezni „a normális gondolkodás teljes hiányát” jelzi.
Nyolcvan éve egy napra újra az ország fővárosává vált Székesfehérvár.
„Nyolcvan éve egy napra újra az ország fővárosává vált Székesfehérvár. Az egykori bazilika romjainak szomszédságában, a városháza udvarán augusztus 18-án összegyűlt a magyar parlament két házának szinte valamennyi képviselője, hogy törvényben örökítse meg Szent István dicső emlékét, s egyben a magyar nemzet örök háláját és mélységes hódolatát az államalapító király iránt. Ugyanitt augusztus 20. napját Szent István emlékezetére nemzeti ünnepnek nyilvánították. A városháza udvarát történelmi magyar címerekkel ékesített drapériákkal vonták be, és az ülésen megjelent Horthy Miklós kormányzó is, aki admirálisi egyenruhában érkezett. Felesége magyar történelmi viseletben, többen díszmagyarban, így a törvényjavaslatot előterjesztő miniszterelnök, Imrédy Béla is. Vita nem volt, mind az előterjesztő, mind a szónokok méltatták a nagy király érdemeit. Legfőképpen, hogy a magyarság nem pusztult el, mint annyi más nép a vándorlások során, hanem képes volt államot alapítani, s ezzel nemcsak a saját fennmaradását és fejlődését biztosítani, de az itt talált népek megmaradását is elősegíteni. Az ellenzék nevében – a megállapodás szerint, Horthy jóváhagyásával – Tildy Zoltán a Független Kisgazdapárt képviselője beszélt, aki nem csak az elődök, de az ország akkori vezetőinek érdemeit is méltatta.
Az országban mindenütt megemlékeztek az államalapító királyról, halálának kilencszázadik évfordulója volt, Szent István-év, emlékműveket avattak, így Székesfehérvárott is, robusztus lovasszobrot. Húsz év telt el az első világháború óta, forrt a világ. A szenzibilis emberek érezték, hogy valami történni fog. Évek óta tartott Spanyolországban, a polgárháború, amelyben három idegen állam reguláris hadserege is részt vett – a német, a szovjet és az olasz –, s a világ minden tájáról sötét szándékú küldött ügynökök vagy éppen naiv „haladó” entellektüelek. S ömlött a fegyver is. A legtöbben persze ártatlan spanyolok haltak meg. Dörögtek a fegyverek Kínában, Afrikában, Albániában is. Németország bekebelezte Ausztriát, és a németek által lakott Szudéta-vidéket követelte. Az emberek Párizsban, Londonban és Budapesten is érezték, hogy már valami csoda kell a béke megőrzéséhez, pedig senki nem kívánt háborút. Horthy Miklós legkevésbé, aki ebben az évben augusztus 20-án már Németországba utazott, s ott igen határozottan visszautasította Hitler „ajánlatát”, hogy Magyarország támadja meg Csehszlovákiát.
Az utolsó békeév volt Európában, bár mi 1941-ig sikeresen kimaradtunk a háborúból. De csak addig. Ezen az augusztusi napon, amikor a régi Magyarország talán utolsó, jelképes ünnepét ülte, Szálasi Ferenc, a magyar nemzeti szocialisták vezére sok hívével egyetemben a szegedi Csillagbörtönben töltötte megérdemelt büntetését. Nem különben Rákosi Mátyás, a kommunisták vezetője. De a dolgok felgyorsultak, az idő összesűrűsödött, és a valóság meghaladta a fantázia szárnyalását is. Nehezen érthető energiák szabadultak fel, és zavarták meg a józan ítélőképességet. A miniszterelnököt, akihez nagy reményeket fűztek az országban, fél éven belül megbuktatták, mert megpróbálta aláásni azt az alkotmányos rendszert, amelynek szimbolikus utolsó ünnepén még oly nagy egyetértésben fogadták szavait. Utódja, a székesfehérvári városháza udvarán kedvtelenül üldögélő minisztere, Teleki Pál lett. Ő egy ideges áprilisi hajnalon golyót röpített a fejébe, érzékelve az elszabadult energiák veszélyeit, s nem találva megzabolázásuk ellenszerét.
S aztán szürreális felfordulássá változott a valóság. Szálasi zöld ingben, átszellemült tekintettel, kezét esküre emelve a Szent Korona előtt, „Kitartás!”, Horthy német majd amerikai katonák fogságában és a lángoló városok, a szétlőtt királyi vár fehéren izzó rézkupolájával, elállatiasodott szovjet katonák, s az egyik karéj kenyeret ad egy gyereknek, a felrobbantott hidak, a maréknyi élelemért aranyat nyújtó kezek, az óráért életet vásárló kérő tekintetek. Mi történt itt?”