Quo vadis Corvinus? – reformigények a Közgázon

Az utóbbi napokban több hang a felsőoktatás és Corvinus helyzetéről kezdett értekezni. Gondolhatunk itt a különböző rangsorokra, nyilatkozatokra vagy akár kezdeményezésekre, amik mind arra utalnak, hogy a hazai egyetemi életben változtatásokra van szükség. Ahogy mindig, most is nagyon sok a zaj a párbeszédben, viszont az érvek és igények, amik kibontakozni kezdtek, viszonylag világosak: globális, regionális versenyképesség, lazább kapcsolat az állammal, fokozottabb munkaerőpiaci integráció.

A kívánalmak releváns kérdésekre mutatnak rá, hiszen

Azt szeretnénk, hogy Magyarország előnyösen vegyen részt globális gazdasági körforgásban, ehhez elengedhetetlen, hogy a közgazdászaink, üzletembereink, pénzügyi szakembereink és könyvvizsgálóink versenyképes végzettséggel bírjanak. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a világszínvonalú üzleti képzésért külföldre kelljen menni. Jogos elvárás, hogy lehessen itthon is olyan diplomát szerezni, amit a régió egyik legjobbjaként ismernek külföldön. 

Nem félhetünk kimondani azt, hogy ez ügyben továbbra is a felzárkózás szakaszában vagyunk. Ilyenkor a már meglévő és sikeresen működő modellek másolása a jó eljárásmód. Ez sem ördögtől való dolog, miért találjuk fel újra a spanyolviaszt? A szabad egyetemi modellek terén mindig is a tág értelemben vett nyugat-európai kulturális közeg volt az élenjáró. Sajnos nem törölhetjük el egy pillanat alatt a kommunizmus közel fél évszázados hátrányát ezen a téren sem.

Az innováció és a hatékonyság legnagyobb gátja, ha az egyetemnek minden lépését egyeztetni és engedélyeztetni kell az állammal vagy más állami intézménnyel. 

Az egyik legnagyobb probléma továbbra is az egyetem költségvetése, különösen az oktatók bérezése. A versenyképes oktatás a versenyképes oktatókon múlik, de mindez lehetetlen, ha az egyetem nem képes a privát szektor béreinek szintjét kínálni. Különösen éles ez az ellentét a gyakorlatias tárgyakat oktató tanárok esetében, ahol az oktatáshoz szükséges ismeretek és képességek szinte tökéletesen alkalmazhatóak a munkaerőpiacon. Személyes tapasztalatom, hogy az inkább alkalmazott tudást közvetítő tanszékek oktatói közül azok voltak igazán hitelesek és modern szemléletmódúak, akik a tanítás mellett a céges világban is jártasak voltak, a tanítás mellett dolgoztak is. A munkaidő ilyen jellegű megosztása azonban nagyon megterhelő lehet, és az oktatásért járó nem megfelelő bérezés elriaszthatja az oktatókat az egyetemen való munkavállalástól.

További fejlesztendő területként említhetjük meg a hallgatók és a vállalatok kapcsolatát. Tapasztalataim alapján jelen pillanatban az egyetemnek ez a szegmense kimerül karrierbörzékben és nyíltnapokban, habár a nyugati példákat elnézve ennél sokkal szorosabb kapcsolódás is elképzelhető. Egy üzleti képzés van annyira gyakorlatias, hogy tananyagába és oktató gárdájába beengedést nyerhessenek a vállalatok munkatársai és vezetői.

A már fentebb említett, és számos orgánum által hangoztatott pontokon egy kicsivel túlmennék. Ahhoz, hogy elérjük a nyugati színvonalat,

Kétnyelvű működésre van szükség, hogy az üzleti élet és képzés elitjének vonzó célpontja legyen a Corvinus.

Ha valaki itthon tervez elindulni az üzleti karrierútján, azt minden eszközzel segíteni kell. Ezeknek a reformoknak a megvalósítása és a fejlődés fenntarthatóvá tétele azonban csak a hallgatók, az egyetem és a munkaadók aktív bevonásával és kooperációjával valósítható meg. Ezért bátorítanám az összes érintettet, hogy meglátásait ossza meg a közvéleménnyel, ezzel remélhetőleg teret adva egy konstruktív párbeszédnek. Ez egy kiváló lehetőség a Corvinus vezetőinek, sőt a kormányzat képviselőinek is, hogy meghallják és megértsék a diákok igényeit, és gondolataikra, mint erőforrásokra tekintsenek egy lehetséges reform elején.

***

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem alumnusa.