Meddig tűrjük még a vizuális kultúragyalázást?

„De nekünk még az se jár, hogy legalább olyan rossz filmek készüljenek, amiket amúgy a magunkénak érezhetünk. A szakmán kívüliek kritikáihoz a szakma a »ne tanítsd nagyapádat pipázni« reakciójával viszonyul, és ingerülten kérik ki maguknak a megbocsáthatatlan inszinuációt, ha valaki akár csak elméletben megingatja az amúgy megingathatatlan pozícióikat. Náluk a know-how, náluk a pénz, náluk a körbe-körbejáró díjak és elismerések – labdába rúghat ellenük (vagy egyáltalán mellettük) bárki?

Nem kéne végre húzni egy vonalat, és azt mondani, hogy a közéleti-politikai rendszerváltás után itt az ideje a kulturális ellenforradalomnak is? Nem lehetne végre azt követelni, hogy ezek többet az életben ne kapjanak közpénzt? Hogy oszlassák fel az »állam az államban« intézményeiket? Hogy készüljenek inkább kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de magyar szemmel maximálisan azonosulható filmek és sorozatok, amik aztán majd idővel törvényszerűen egyre jobbak lesznek, mert kinevelődik egy új szakembergárda, a nézők pedig már csak elvből is velük tartanak inkább? Hogy alkalmazzanak inkább ismeretlen délvidéki és erdélyi színészeket, akik ugyan soha nem álltak kamera előtt, de cserébe legalább szépen beszélnek magyarul és a közelében sem jártak a színművészeti egyetemnek?

Szerencsére erre haladunk, meg is fogjuk csinálni. A magyar szellem térfoglalása, az állásaink visszaszerzése folyamatban van. Aki ma a kultúránkon, a szokásainkon gúnyolódik, holnap már azon fogja kapni magát, hogy kihúzták alóla a szőnyeget – pedig dehogy húzták ki alóla, csak lett helyette más, aki történetesen jobban végezte el ugyanazt a feladatot. Ő persze ezt üldöztetésként fogja felfogni, de ki hisz már az ilyen sirámoknak? Lehet, hogy az ő kultúrájuk előbbre való – csak arra már senki sem kíváncsi. Épp itt az ideje az újaknak.”